Fényképezési tudományomból ennyi tellett…*
A főszereplő kéri ideíratni, hogy igaz történetek alapján
Sokáig irigyeltem azokat, akiknek számtalan élményük van gyermekeikkel vagy unokájukkal kapcsolatban! Olyan igazi apró, szeretnivaló szösszenetek. Megoszthatóak, bűbájosak, aranyosak. Simogatásai a léleknek, befedi őket a szív, az érzelem, s mégsem szentimentalista csöpögések. Volt, aki még meg is vigasztalt, hogy idősebben én is emlékszem majd hasonlókra. Aztán rádöbbentem, hogy nehezen, mert amíg felnőtt a gyermekem, mindig csöndes volt, s csakis rajzaiban nyílott meg. Meg aztán meg is kellett élnünk, így volt egy anyamamája, Mária néni, aki lassanként családtaggá szelídült az idők során a bébiszitterkedésből, és édesanyámmal is többet volt kisebb korában, mint velem. Ez az átka, ha valakinek éppen akkor hal meg az édesapja, amikor csupán tizenhárom hónapos, s egyetlen nappal sem több. S már csak egyetlen nagyszülő él, s az sem sokáig!
Szóval mi ketten voltunk egy család egészen öt éves koráig…
Mire meg már nem volt annyi munkám, Zsófi egyik pillanatról a másikra Pesten kötött ki egy művészeti egyetemen. Annyira összenőttünk ugyan az évek során, hogy eredeti terveink szerint én is utána akartam menni, de meggondoltam magam. Volt ugyan közben egy magánéleti, családi válság is házunk táján, de nem Vele!
Szóval az első anatómia óra: az egyetem rektora saját életének példáival bizonyította, milyen szép dolog a barátság. S még egy filmet is levetített erről a fontos dologról. Van ám ennek súlya, mert a művészek ugye fúrják-faragják, kóstolgatják egymást… A cinizmus, rosszindulat, státuspozíciók betöltése mind-mind nagyon fontos dolgok! Emberség ugyan? Minek az? Magam is találkoztam e példával életemben nem is egyszer, hiszen művésztanárok között sem fehér holló e jelenség, de soha olyan negatív minőségben nem, mint éppen egy másik irodalmi portálon! Visszatérve Zsófira, 1991-ben születetett.
— Képzeld — mondja —, ezek után bejött két modell, s természetesen meztelenül… Egy bácsika és egy nénike. És akkor azt mondta nekik a tanár úr, hogy most forduljanak úgy, hogy a tomporukat rajzolhassuk… A nőn meg is látszott, mivel kereste a kenyerét! Pózba be, csípő tekeredik, ring, harminc gyerek /még jó, hogy ő annak tartja Magát!/ meg bámulja őket… Ja, és — meséli tovább — beköltözött egy hajléktalan modell a műterembe, s ott büdösödnek a ruhái és zacskói és állandóan vakaródzik, ha fel kell emelnie a karját. És most egy pályaudvarról kell összegyűjtenünk mindent, mert a látványtervezés a világ legjobb dolga! És nézd! Ez itt a Királyi váró… Tudod, megkerestük a barátnőmmel az állomásfőnököt… Mindenhova beengedett! Özönlöttek is utánunk a turisták, s még jó is, hogy sikerült kinyittatnunk! Te, hogy ott milyen csodaszép minden! S eldugják egy rozoga ajtó mögé! Nézd, nézd már a képeket! … A Toronyba is felmentünk… Látod, milyen gyönyörű onnan minden! És Anna K. lefilmezte a jegypénztárost is. Milyen furcsa arca van a ketrec mögött! Gyűjtenünk kell a karaktereket is, s ezért én mindent megteszek… Ahol csak megfordulok, rajzolok vagy filmezek!
— Anya, derítsd már ki, miért nem jó az adatkábelem! Felhívsz valakit?!
***
— Amúgy az egyetemmel szemben lévő bácsika mindenkiről mindent tud! Van egy papírboltja. Igaz, nem sok dolog van benne, de olyan aranyos! Képzeld, megkérdezte tőlem, hogy ugye, te Óbudán laksz? Vajon ezt honnan tudja?! Meg azt is, hogy milyen a látványosok dolga, és segített dobozokat szerezni! Csupa szív az a bácsika!
— Te, hány éves az az úr? — kérdezem én.
— Hatvan körül lehet! — válaszolja.
— Tudod, Kincsem, az nem is olyan bácsika! Nekem semmiképpen, de jó, hogy törődik veletek…
***
— Anya, figyelj, ez az utóbbi két hetem!
Láttam a Kinóban a „Nibelung lakóparkot” Hát! Az egy furcsa darab! Emésztenem kell, mert egy kicsit sok, de nagyon jó! Mai környezetben a germán mitológia… Voltam a Magyar Írószövetségben egy beszélgetésen az író-rendező és a látványtervező is ott voltak, meg a te ismerős rendeződ. Odajött hozzám, megkérdezte, te hogy vagy? Kétszer már játszották is vidéken a „Hazatérés Dániából”-t. Egyszer tuti, hogy Győrben, a másikra nem emlékszem… Ja, és Fanni azt mondta, hogy Debrecenben a színházban odament hozzá egy dáma, s nagyon sokára ismerte meg, hogy ez meg Sky (A lányom drámatagozaton ráragadt beceneve!) anyukája, és kérdezted! Te, hogy öltözöl te mostanában? Meg mi ez a haj? És a színe? Kozmetikában is voltál? S mi az, hogy egy másik előadáson az első sorban jegyzetelsz?! Nem illik zavarni a színészeket! Tudod, voltam a Katonában is, csak az óráim miatt a szünetben értem oda! A „Mesél a bécsi erdő” a fasizmusról szól, na, az a te világod, a történelem!
***
— A 41. Magyar Filmszemle eszméletlen jó volt! Megnéztem néhány alkotást. Láttam a K7, K8 és K9 kisjátékfilmeket, azaz a Striciket, Az éjfélt, az Otthont, az Egyéjszakást, A gyűjtőt, a Halotti beszédet, Jancsika és a libuskákat, A riportot, Az úr elköszön -t, Az Órát és a Kocsonyaembert.
Ezek után részletes beszámoló következik, hogy miért az Egyéjszakás és az az Otthon nyerték meg legjobban tetszését, s hogy igazából miért volt mindegyik nagyon klassz!
Gyere már! Nézd! Itt vannak a részletek! Tudom, hogy érdekel! Ülj már le!
***
— Színháztörténet órán megnéztük Peter Brook Mahábháratáját. Pocsék és öt óra hossza! Na, hiába olvasod Te az Üres teret meg az Időfonalakat! Én semmibe nem nézem! Ne is halljam a nevét! S képes voltál megvenni ezeket a könyveket! Kiakasztó!
***
— Láttam a Látogatást, a Tavaret-tet és a Vágyakozás napjait. Ezek nagyjátékfilmek.
A Látogatás magyar horrorfilm és nagyon rémisztő, de jó! A YouTube egy jelenetével kezdődik, s ez válik valósággá. Tudod, eltűnt három gyerek. Megölték őket. És végig számolt a főszereplő pár. Játszottak, hogy 1, 2, 3, 4. Elmentek abba a faluba. Őket gyanúsították. A nő egy talált videokamerán lévő fehér cipő alapján rájött, hogy a párja volt a tettes. És nincs igazán befejezés, de biztosan meghalt ő is.
A Vágyakozás napjai a mai Édes Anna. A lány néma. Megnézzük?
— Na, jó, de végig fent van a neten?
— Csak röviden.
— Tudod, ő olyan mai cseléd. A gazdáinak meghal a lányuk. A végén már olyan, mintha ő lenne az. És udvarlója is van. Aztán persze kiderül, hogy azok az emberek nem a valódi szülei és megromlik a viszonyuk is! Az udvarlója is elhagyja… És egy hátizsákkal a kezében a folyó előtt áll, befejezetlen, de ugye megöli magát?
***
— Muszáj volt visszamennem a Katonába! Isteni! Az Ivanov egy csoda! Nagyon jó! A Bárkában is voltam. A Victory díszletépítését néztem. A szülinapomon felhívtam Hannát, hogy menjünk színházba! Nem akart, de mondtam Neki, hogy egy évben egyszer vagyok tizenkilenc éves. Amúgy elég rosszul esett a hajnali 7 óra 23-kor küldött sms-ed! A Centrálban a békéscsabai Jókai Színház vendégjátékát láttuk, az Elnöknőket. Felejthető. Szó szerint a kakáról szólt, s most eufemizáltam.
***
— Otthon is filmet néztünk, meg mozgóképen is, sőt voltunk moziban! Láttuk a Koccanást…
Gyere már! Megmutatom a YouTube-on az előzetesét. Baromi nem?! Szoborjátékok!
— Szerintem állóképek — vetem oda félszemszögből.
— De ez már tuti, nem! Nézd már!
— Igen, ez valóban szoborjáték.
— Tudod, az a jó benne, hogy drámajáték, és micsoda szereplők. Igaz, a végére laposka lett! Fritz Lang: M – egy város keresi a gyilkost (1931) órán néztük. Átaludtam. De a mozi! Anya! Tudod, milyen nagyon jó a Másnaposok! Elmeséljem?
— Mit tehetnék?!
— Az Arizoniai álmodozókat is elkezdtük nézni.
— Az jó! — mondom én. — Johnny Depp. Művészfilm — teszem még hozzá.
— Te mit gondolsz? Miért is néznék mást?
***
— Ugye, nem internetezted halálra magad? Már megmondtam, hogy legszebb a szűz papír. Csak akkor írj verset, ha ezt tudod! És egyszerűen. Mi ez, ebben a versben?! Milyen szavakat használsz?! És ugye, nem dolgoztad halálra magad?! Már megmondtam, hogy dobd ki azt a gyereket!
Ez arra a magántanítványomra vonatkozik, aki rendszeresen papírzsebkendőnek használja az asztalterítőt, állandóan éhesen és szomjasan érkezik, s mindig mindent leönt vagy leeszik. És így tovább és így tovább…
***
Másfél hónapja mellhártyagyulladásom van. Négy doboz antibiotikum sem segített semmit! Rohadtul fáj. Ma összepakoltam, s holnap bemegyek a kórházba. Régen be kellett volna feküdnöm. Csak halogattam. S hogy én mivel töltöttem táppénzes napjaim az utóbbi két hétben?! Magántanítottam heti 16 órában, mostam, mosogattam, sütöttem, főztem, vasaltam, vásároltam…
Neveltem a fogadott lányom, Ildikót, amikor hagyta magát! S, akinek te a jelenlétét elviselni sem tudod! Érte mentem az orvoshoz, az iskolába… Segítettem a barátnőmnek biztosításokat kötni… Üzemeltettem a webáruházam… Hozzákezdtem egy Pro Cultura pályázathoz…
Orvosokhoz jártam és postára. Matassal nevetgéltem a telefonban. Felhívtam egy csomó számomra nagyon fontos embert, akiket szeretek. Skype-on beszélgettem…
Megnéztem két színházi előadást. Találkoztam a barátaimmal. Írtam egy újságcikket és egy felet… Netezgettem. Megnéztem egy másik lakást. Holnap megyünk az ügyvédhez, de Te Drága Gyermekem, miután tegnap este 8 előtt estél be, s holnap hajnalban vissza is mégy, látatlanul mondod a 4,25 méteres belmagasságra, hogy csodaszép. Én még nem tudom… Úgy tűnik, eladtam a vidéki házunkat, s megszakad érte a szívem, mert ugyan életem második építkezése volt, de az én kezeim munkája is benne rejlik és szeretem a szőlőlugasom és a virágaim, meg a felhőket és az ottani csöndet nagyon… De még holnap 11-ig meggondolhatom magam és meg is fogom, tudom.
Március 4-re kiírt az orvos, s félek ebben az állapotban visszamenni táncot, kreatív drámajátékokat, magyart, történelmet, vers-és prózamondást, beszédgyakorlatokat tanítani…
Hallgattam a kopogtató cédulákért meginduló pártok locsogásait; a Jobbikkal össze is tűztem a halálbüntetés és egyebek miatt…
Találkoztam a volt élettársam egyik ismerősével, aki nagyon elhűlt azokon a dolgokon, ami decemberben arra indított, amire…
És többen udvarolnak nekem… De egyelőre élvezem a csöndet és a rendet, ami tegnap óta káosszá változott, de hogy ez mindig így van, ha Te engem meglátogatsz, mert ha én végig sütöttem-főztem, mostam, teregettem az elmúlt napot, akkor kinek milyen dolgok is fontosak? S négy éve nem volt ilyen, hogy ne legyen beágyazva napközben, s engem rohadtul zavart. Mint ahogyan a hiány is, ami holnap hatalmas űrré változik, s két hétig újra itt ül majd a lelkemen.
S őszinte legyek? Leginkább meg azon tűnődtem, mit is keresek én ebben a városban?! Milyen jó volna ott lenni mindenütt Veled!
Debrecen, 2010.02.14.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: M. Fehérvári Judit
