Hogy Simone volt, ki belépett az életembe vagy magam zavartam meg köreit, azt már pontosan nem tudom. Honnan tudhatná az ember, mikor az életét mentik éppen?
– Simone életét is mentették azon a helyen és még nagyon sokunkét látta jónak menteni a klinikai pszichiátria.
A hely közismert neve „?RÜLTEKHÁZA” vagy „ELME-OSZTÁLY” és hülye, aki err?l mer beszélni. Ha esze van, jól eltitkolja, ha egyszer is megfordult ott. Persze, ha esze lenne, nem kerülne oda.
Tudtuk – Alen és én is -, hogy például a „titkos hajléktalanok” sokkal többen vannak, mint amir?l csak halvány feltételezése is lehetne bármely nemzeti népesség-nyilvántartásnak. Ilyen formán voltunk itt – Alen és én – a normális világ arctalan örültjei. Akik, ha kilépsz az utcára ezrével jöhetnek szembe, de igazán nem ismered ?ket, mert te normális vagy!- ?k meg?- Jó esetben, ha annak néznek ki.
– A „gyogyósok!”- mint Borisz és a többiek.
– „JÓ NEKIK!”- mondta egyszer Alen és rátok gondolt. Viszont soha nem cserélte volna életét veletek. Nekünk odabent ti voltatok a nem normális világ.
Azon a napon elegend? gyógyszert kaptam, hogy tudjam feledni – a világ szomorú halálát, a magam szorongásait, kényszerképzeteim és egyáltalán titeket, akivé most lehettem újra – a kinti világot. Azt mondta a F?doki: „MEGLÁSSA’ ETT?L JOBBAN LESZ!” Mit tudhatnak ezek egyáltalán arról, hogy mi a jó? – gondoltam, miközben minden er?lködés nélkül ment le torkomon már víz nélkül is a sok színes pirula. ”Tisztázni kellene els?sorban néhány fogalmat – mint például, mi az, hogy JÓ? – Ha jó, akkor kinek jó? – Ezek az elvetélt gondolatok is megfordultak a fejemben, hogy némileg visszavethessék a F?doki belém fektetett energiáit és a színes pirulák léleker?sít? placebo hatását.
Egy antidepresszánsokkal – hangulatjavítókkal és szorongást csökkent? készítményekkel – leszedált magamfajta ?rültnek az önmarcangolása, akár a Krisna tudat elmélyültségének látszatát is keltheti.
Legalábbis ezt gondolhatnátok els?re. Persze nekem fogalmam sincs a Krisna tudatról, azt se értem, hogy miért mondják azt, hogy: „Ohmmmm”. – Még sejtésem sincs. TALÁN AZZAL A HERZ NEVÃ?° FIZIKUSSAL LEHET ÖSSZEFÜGGÉSBEN – mondta Alen, de ezen akkor épp nem nevetett senki.
Délután volt és Simone gyönyör? lány képében ült egy padon az intézet parkjában. „BÍROM A TAVASZT!” – mondta, és a napfénybe mártotta fehér arcát. Nem figyeltem rá, mint ahogy másra sem.
Annak az „ohmm-szer?” elmélyültségnek voltam a foglya, amelyet a színes pirulák varázsoltak elmémnek. Még jó néhányan voltak így, padokon ülve – látva a VALAMIT a cigarettafüstjében. A betegek – ahogyan neveztek bennünket ezen a helyen – szinte mind dohányoztak. A másik életben tartó szer, a kávé. Erre azért van szükség, mert az életét ment? színes pirulák meglassult országába érkezve, a kávé is katalizálja a droghatást.
A legcsekélyebb módon sem, gondolva jelenlétére, ültem Simone mellé. Még a tavaszra sem gondoltam, pedig az körbe ölelt a maga valójával. – A sápadt fénnyel. A rozsdaszaggal, amit melengetett, egy közeli félre csúszott szennyvíz-aknafedél alól. A mellre gombolt ingekb?l is áradt, amit télen annyira nem érez az ember. – Az áttelelt illatokat kezdte csomagolni a tavaszi Nap.
Simone sem nézett rám, a Napba mormolta szavait. Alen és Borisz heherészett valamin. Borisz a mániás, humoros sztorikat adott el?, vagy ugratta a többit. Alen – aki állítása szerint tizenöt évet töltött az utcán – b?ven el volt látva a színes pirulákból. Id?nként megfolyt a nyála. Ilyenkor hosszat húzott alkarjával a száján. Ett?l vöröslött a balpofája. Valami morális indokról beszélt, miközben cigarettától az ujjába égett kormos valamit csürüszkölte a beton járdaszegélyen.
– NEKEM VAN MORÁLIS INDOKOM ARRA, HOGY ITT LEGYEK! ÖNKÉNT VÁLLALT SZÁMÃ?°ZETÉSEM OKÁN VÉDEM A TÁRSADALMAT! – mondta és ismét jó adag nyál folyt az ingére.
Borisz nem szólt. A cigijét forgatta, úgy fogva, mint valami injekciós fecskend?t. Borisz korábban Párizsban volt tanár. Köze nem volt a fecskend?khöz más, minthogy néha azzal nyomtak belé nagy adag nyugtatókat. M?vészettörténetet tanított. Állítólag 140 az IQ-ja. – Karhatalmisták hozták. A tet?r?l szedték le, miután az összes cserepet ledobálta a rend?rökre. Az elektromos szolgáltató is ott volt mivel a villanyórájából kiállt egy óriási gerely.
Alen és Borisz felváltva és együtt Simone nyomára jártak. Simone nem bánta, csak mosolyogva beszélt ennek a két feln?tt gyermeknek. Olyanokat, hogy:
– SZERETEM A NAPOCSKÁT! – Meg, hogy – GYÖNYÖRÃ?° VIRÁGOT HOZOTT ALEN! – Néha, meg, azt is hallottam, hogy – DE CSODÁS ILLATA VAN!
Gondolom ennek vagy annak a virágnak, amelyekkel ez a két bohóc elhalmozta.
Tizenegy óra lett és ezt lehetett tudni óra nélkül is, mert ilyenkor ment Alen és Borisz terápiás foglakozásra. Ez délig tartott, és itt egy szintén gyönyör? n? foglalkozott velük. A terapeuta. Csupa kedves szó, a simogatott lélek órái voltak ezek Alennek és Borisznak.
Kettesben maradtunk.
Simone lábát felhúzva a padra. Kissé takarva melleit nézett át térde felett a földre. Nem volt ott semmi. Legalábbis a szinte már fehéren vakító poros betonon kívül egyebet nem láttam.
– POCSOLYA! – Arra a pontra kezdtem meredni én is. Simone folytatta: – PÁRIZSBAN EGY INTÉZETBEN MONDTA AZ ORVOSOM: NEKEM MINDIG VAN EGY POCSOLYÁM. – Néztem azt, ami ekkor t?nt fel, hogy micsoda ajka van! Mint valami ismeretlen gyümölcs. Olyan duzzadt-kerek. Simone a szemembe nézett. – EZT A POCSOLYÁT MINDIG MEGKERESEM MAGAMNAK, HOGY BELELÉPJEK.
Isten bizony nem értettem. Az járt a fejemben, hogy valószín?leg ?rült ez a n?. Ami nem is lenne olyan nagy csoda-dolog ezen a helyen. Hisz ?rült Alen, – én is és még a nagyon okos Borisz is. A helyzet nemcsak magától a helyt?l és a feltételezést?l, hanem, attól vált groteszké, hogy megijeszt egy ?rült ?rültsége egy másik ?rültet. Nem biztos, hogy emiatt válaszoltam így: – EZ ?RÜLET!
– IGEN AZ! – mondta Simone. – AZ ÉN ?RÜLETEM ÉS AZ ÉN POCSOLYÁM, AMI TE VAGY!
– HOGY ÉN? – kérdeztem és némiképp megnyugtatott Simone tekintete. A nagyon szép barna szemei, ami két óriás csokoládé drazséként er?sen kontrasztolt b?re fehérségében.
Elmondhatatlan érzés, ilyenkor még a leveg?ben érezhet? mágnesesség – olyan, ami férfit és n?t vonz ?sid?k óta. A megdöbbent? ráébredés, ami elnyom mindent, amivel csak hadonászhat a környezet. Minden másodrend? a vonzalom els? mélyen vett lélegzetében. A test beszél és a gátlások az elme hangján tapogatózva, kerülnének mind közelebb. Apró lüktetések jelzik a vérben az éhséget egyetlen hosszú érintésre. Küzdöttek bennem az érzéssel a pirulák, néha a Nap, a tavasz, a rozsdaszag és minden más is érezhet?vé vált hirtelen, de tartósan nem tudta megszüntetni a vonzalmat, az érintés, észlelés éhségét. – Valami gyermeki izgatottság vett er?t rajtam. – Az amúgy is meglassult id?mben, hosszúnak t?nt Simone nagyszer?ségének felfedezése. Olyan, mint egy mindig is ismert felfedezni való. Akinek fontos lett hirtelenjében az illata. – Aki sz?kre rántja a gyomrot. – Aki magához ránt a földr?l, mint ócska szeget a mágnes. – Igen! Egy kihúzott szeg voltam, ami ott hevert a porban, amit Simone misztikus varázsa er?tere vasreszelékként borzol.
– CSÓKOLJ MEG! – vont magához gyengéden – KÉRLEK! – mondta, és én ekkor éreztem a tavaszi Nap fénye mennyire tud forró lenni. A leveg? a mellkasomban forrt.
Felpofozott a vágy egy ostoba éber álomból, ahogyan a szánk összeért. Édes gyümölcsajka fonódott az enyémre. Óvatos csók – nem a filmek finálé-csókja, ez óvatos észlelés volt. Az érintésszer? finomságától is lélegzetelállító. Szinte megégtem a padon, mint a t?zoltó, aki belélegezte a „forrót” és a tüdeje égett.
Simone mosolygott. Csodálatos mosoly volt ez. Hófehér fogakat rejtettek ajkai. Jó volt látni villanásuk. Tudni, hogy ez az ? mosolya, amely nekem szól. A pillanat varázsa, hosszú percekig maradt a padon velünk. Csak ültem h?ségemben lefagyva. Mélyeket lélegezve a tavaszi illat-mindenekb?l. – Tudva: ez Simone illata is!
Már elmúlt dél és az intézetben ebédid? volt ilyenkor. Halleves meg valami felismerhetetlen pépes katyvasz. A gyógyszerosztás után mentem terápiára. A fiatal terapeuta az illatokról beszélt. Megkérdezett mindenkit sorban, hogy a különböz? életeseményeihez kapcsolódóan miféle illatokat képes felidézni. Bennem még akkor is g?zölgött a délel?tti tavaszforróság – a titok. – A titokzatos Simone volt a titkom. Amikor rám került a sor, halkan, mondtam, hogy – ROZSDASZAGÚ A SZERELEM! – Persze a többi beteg nem nevetett ezen, sem a terapeuta. ? inkább összevonta kissé a szemöldökét:
– ÉRDEKES! – Persze, hogy „érdekes”- gondoltam magamban – „neked annyi érdekes dolgot tudnék mesélni, hogy nem jutna eszedbe jó darabig, efféle ostobaságot kérdezni!”
Halk relaxációs zene szólt, közben egynéhányan tettetve a relaxálást – aludtak. A terapeuta szerette a saját hangját. Mint valami ateista misén, adta el? a tudattalanunk hatalmáról szóló unalomig agyon ismételt szónoklatát. – Hiába er?lködött, ma nem tudta magára vonni a figyelmet. Az új betegeknek m?sor ez. Most olyanok nem voltak.
Néztem ki az ablakon. Néztem a tavaszt. Pedig ugyanúgy volt bent is, mint kint, de az én „Tavaszom” az más volt. Az valami költ?i, egy fogalmazatlan vers, aminek „Simone” volt a címe.
A harmadik emeleti ablakból sok mindent látni. Belátni az egész parkot szinte. Még a közeli város jelenlétét is lehet érezni, bár jó tíz kilométerre is lehet az Intézett?l.
Az ablakból láttam, amint egy nagy fekete limuzin hajt be a kapun. Olyan igazian klasszikus limuzin. Az a szimbólum, amelyekkel a filmsztárok is járnak. – Máskor sem érdekelt.
Miután véget ért a szentbeszéd és mindenkivel kezet szorított a terapeuta, azzal, hogy: GONDOL RÁ – meg, hogy: – VIGYÁZZON MAGÁRA – némelyeknek, hogy – NAGYON VIGYÁZZON MAGÁRA – mondatokkal köszönt el.
„Egy napig nyugtunk van”- léptem ki az ajtón, levetk?zni nem tudva a délel?tt rám ragadt gyermeki izgatottságot.
Nem lifttel mentem le, mint máskor. A lépcs?házi huzat, most kellemesnek hatott. Métereket befogva a korlátból haladtam lefelé. Az utolsó fordulónál láttam meg Simone-t. Háttal állt. Kezében b?rönd. Egy férfi karolta át.
Hirtelenjében érezni kezdtem, hogyan is tudhat a g?z hideg köddé válni. Lépni nem tudtam!
A férfi kifogástalan öltönyét láttam. Összevetve a magam ócskaságával. Az elny?tt vászonnadrágommal, a gy?rött ingemmel. Státuszommal ezen a helyen, és valljuk be odakint sem volt jobb a helyzet.
– Hiába gondoltam, mikor el?ször léptem be ide, hogy ett?l rosszabbul úgysem fogom érezni magam, és nem jöhet ennél nagyobb zuhanásom – íme itt volt!
Próbáltam nyugtatni magam: csak „bolond játék” az egész. Simone bolondozása. Meg, hogy nincs is semmi baj! Ezer és ezer indokot hozva fel, ahhoz, hogy esélyem legyen valamiképp ne érezni a megfosztottak csalódottságát.
Kórtermi szekrényemben még korábban dugtam el egy doboz prozakot és egy fél dobozzal a kedves „leszarom-tablettámból.” Ez segített, hogy másnap reggelig aludjak.
Reggel a padon Alen és Borisz ültek.
– JÓ REGGELT!- mondták szinte egyszerre. – JÓ REGGELT! – válaszoltam egykedv?n, még érezve a harminc milligramm hatását. Álmélkodva néztek egymásra:
– EZ BESZÉL?
„Bolondok” – gondoltam. A két idióta mindig játssza magát.
– SIMONE ELMENT? – kérdeztem gyermekmód, vesztességemb?l keresve a kibúvót.
Alen kérdezett vissza, szemét összehúzva: – KI AZ A SIMONE?
„Hát ez az!”- gondoltam – „ki az? és jó lenne tudni, hogy ki és miért csinál bolondot az emberb?l!”
– MI VAN VELED, EMBER! – ROSSZUL ÉRZED MAGAD? – ezt már Borisz kérdezte. Mert Alen felugrott, hogy mindenkinek újságolja, hogy „beszélek!”
– SEMMI BAJOM! – ENNEK MI BAJA? – böktem Alen felé.
– MEG VAN DÖBBENVE, HOGY BESZÉLNI kezdtél – mondta a szokásosnál izgatottabban Borisz.
– EGY ROHADT SZÓT NEM ÉRTEK AZ EGÉSZB?L! MINDIG IS BESZÉLTEM!
Borisz összevonta szemét és újabb cigarettát tett a szájába:
– EZ EDDIG NEM DERÜLT KI RÓLAD! – SENKI NEM HALLOTT MÉG BESZÉLNI TÉGED!
„Jézusom! Most ?rültem meg csak igazán!”
– ÉS SIMONE? – kérdeztem kipirulva.
– KI AZ A SIMONE? – kérdezett vissza Borisz.
Közben Alen is ideért a F?dokival:
– NA LÁTJA, BESZÉL EZ! – mint valami zsongl?r bohóc bökött rám nagy büszkén.
Még vagy nyolc hónapot töltöttem, itt és Franciaország szerte, különböz? más intézetekben. Egy id? után rájöttem arra is, hogy Simone-ról nem érdemes beszélnem senki olyannak, aki az „életem szeretné épp megmenteni.”- Pedig ma is járom a hasonló helyeket – keresve ?t, hogy hátha belelép az ? pocsolyájába, hacsak nem talált azóta egy másikat…
Legutóbbi módosítás: 2010.06.05. @ 19:00 :: Molnár Zsolt
