Magasra repül a hinta, ahogy a másfél éves Ankát lököm rajta. Csillogó szemekkel kacag a lensz?ke kislány. Kislány, nem kislányom, mert nem az enyém. A medd?ség mintha egy megkülönböztet? pecsét lenne, ami felt?n? jelet hagy rajtam. Persze lehet, hogy csak én érzem ezt… egyszer?en nem tartozom ide. Kakukktojás vagyok.
Sorban ülnek az anyák a hinták melletti padokon, mint a fecskék ?sszel a telefonvezetéken indulás el?tt. Fél szemük a gyerekeiken nyugszik, miközben belemélyednek a helyi pletykákba. A szót az egyik anyuka viszi. Idomai kitöltik piros, hosszú nadrágját, kicsit lelóg a pad deszkájáról termetes feneke. Két puha hurka csúfoskodik telt mellei alatt. Fehér pólója semmit sem rejt el. Kerek arcán sötétbarna szemei élénken csillognak, fekete haja szigorú copfban. Mellette egy hasonló külsej? anya, egy kicsit karcsúbb formában, sz?ke kivitelben. Egy sz?ke, ötéves forma kislány szalad hozzá, és felmászik az ölébe. Valamit a fülébe suttog. Az anyuka el?veszi fonott kosarából a mobilját, szétnyitja és tárcsáz.
– Sziasztok! Valaki akar veletek beszélni – szól bele, majd a lányának nyújtja a mobilt.
– Jöttök a játszóra? – kérdezi a kicsi.
– Talán mutatkozz be el?bb! – szól rá.
– Laura vagyok. Jöttök a játszóra?
A beszélgetés után lecsúszik anyja öléb?l és szalad tovább a többi gyerek közé. Folytatom a többiek szemrevételezését. A másik pad szélén egy tini lány ül, ránézésre mellette pedig az ? anyja. Mindkett?nek hosszú, barna haja van, szoros copfban összefogva a fejük tetején. A lány vékony, légies alkat, az anyja is hasonló, csak hosszú sasorra csúfítja el az összhatást. Mellettük egy fiatalabb n?, vékonyan, piros, tüsi frizurával bontja meg a hosszú hajúak rendjét. Panaszkodnak, hogy rengeteg a szúnyog. Közben ellen?rzöm, hogy a csepp, három hónapos Lencsikét nem csípik-e a vérszívók. Barátn?mnek jól áll az anyaság. Egyik szeme Lencsin, másik Ankán, közben beszélgetésbe kezd az id?közben a másik hintához érkez? tüsi hajú n?vel.
– Szia, dolgozol valahol? – kérdi barátn?m.
– Nem, még nem – válaszolja, miközben a kétéves Csengét beleülteti a hintába.
A sz?késbarna kislány, nagy komolyan ül kertésznadrágjában, kicsit fiús, de nagyon aranyos csöppség. Megillet?dve nézi Ankát, ahogy száll a leveg?ben.
– Beírattam a bölcs?débe a kislányt.
– Miért? – kérdi barátn?m.
– Hogy megtanuljon beszélni. Mindent csinál, de nem beszél.
– És a faluból hozod be a városi bölcs?débe?
– Igen, majd kés?bb beköltözök, nemsokára lesz állásom. Az apjával elváltunk egy éve – magyarázza -, most anyáméknál lakunk. Csak hétvégén itt vagyok a gyerekkel.
– A volt férjednél? Ilyen jó a kapcsolatotok? – csodálkozik barátn?m.
– Dehogy! A n?véremnél. ? az a piros nadrágban a padon – mutat rá.
Itt a gyönyör? kislányuk és mégis elválnak. Sosem fogom ezt megérteni. Legalább még egy ideig próbálkozhattak volna a kapcsolatuk megmentésén. A gyereknek fontos az apa. De lehet, hogy csak naiv vagyok. Én szeretném, hogy ha majd lesz saját gyerk?cöm, akkor az apja mellette legyen. Mert nem adtam még fel. Csak elnapoltam. Nem szeretnék azon agyalni folyton, hogy vajon összejön-e valaha. Egyszer?en nem akarok ezen rágódni. Nem tesz jót semminek. A kapcsolatunknak végképp nem.
Ránézek Lencsikére, ahogy szundít a babahordozóban. Barna, pihés haja nedvesen csillog a tarkóján. Meleg van. Érdekes, hogy sokkal közelebb érzem ?t magamhoz, mint Ankát, pedig mindkett?t szeretem. Talán mert a kicsinél ott voltam egy hétig, miután a barátn?m hazajött vele a szülészetr?l. Anka viszont már majdnem négy hónapos volt, amikor el?ször láttam. Esténként én altatom el Lencsikét. Szoptatás után felveszem, és mellkasomra fektetem. Puha és gömböly? vagyok én is mindenütt. Igazi ?sasszony, ahogy mondja a párom. Kellemes rajtam a pihenés. A csíp?m is széles, tökéletesen alkalmas vagyok fizikailag az anyaságra. De valahogy mégsem jön össze. PCOS-m van. Sokcisztás petefészek… Ha nem szedek gyógyszert, meg sem jön havonta, amit oly sokan szidnak, de mégiscsak az életet adja… Már négy éve nem szedek semmit… És semmi. De tavaly, miután Ankával aludtam pár napig… megjött. Egyszer. Aztán három hónapra rá megint egyszer. Azóta megint semmi. Igazából tartok egy kicsit a babáktól. Anka volt az els?, akit?l nem félek, hanem úgy tudtam vele foglalkozni, ahogy egy átlagos n?. A pelenkázástól rettegtem csak eddig. De attól nagyon. Ám Lencsikével már azon is túl vagyunk. Tudom, hogy le kell küzdenem a félelmeimet. Ez volt az utolsó… Talán, ha a fejemben helyreállnak a dolgok minden rendben lesz. Lehet, hogy én generálom magamnak ezeket az akadályokat. Úgy érzem, hogy Lencsi segít nekem ebben. Olyan jó baba. Csak eszik és alszik. No meg mosolyog rám azokkal a nagy, kék szemeivel! Úgy szeretem. Ma este megint éneklek majd neki. Egészen kifinomult a zenei ízlése. Barbie-s rajzfilmdalokat szoktam neki énekelni és musical-eket. Az Operaház fantomja a kedvence. Barátn?m azt mondta, hogy én tudom a legjobban megnyugtatni ?t. Ennek nagyon örülök. Mert kölcsönös a megnyugtatás. Csak halkan éneklek neki, miközben lassút táncolok vele a szoba közepén. Semmiért sem adnám oda ezeket a boldog perceket…
Telefon csörgése riaszt fel a merengésb?l. A tüsi hajút keresik. Látom, ahogy zavarba jön, és félrehúzódik, hogy senki se lássa. Közben a barátn?m is ellen?rzi a kislányait. Szemem a tüsisre néz, látom, hogy éppen szerelmes. Lassan indulunk haza. Bepakoljuk a gyerk?cöket a biciklire és eltekerünk. Útközben barátn?m megszólal:
– Milyen kár, hogy elváltak!
– Új pasija van – jegyzem meg.
– Honnan tudod? – lep?dik meg.
– Egyszer?, pont úgy telefonált, mint aki szerelmes. Csak vigyorgott. Mesélte, hogy mit f?zött. Sajnálta, hogy nem lett kész a kocsi, és elmondta, hogy Sanyi délutános és hasonlók. Ráadásul úgy turbékolt…
– Mindent észreveszel?
– Mindent megfigyelek – válaszolom.
– Hiába, az írói vénád – mondja barátn?m.
Lassan tekerünk haza. Jön az esti etetés, fürdetés, altatás. Anka etetése ma rám vár. Utána Lencsike altatása… Úgy szeretem ezeket az id?szakokat… Bárcsak már…
Ha hazamegyek, az itthoniak majd azt kérdezik:
– És kibabáztad magad?
Milyen buták! Azt hiszik, hogy az ilyesmivel be lehet telni? Lehet, hogy régen úgy volt. De ma már nem. A vágy egyre er?sebb… Talán nemsokára…
Legutóbbi módosítás: 2010.06.19. @ 12:00 :: Nagy Márta
