6.
„Remény”
Két év. Két keserves, hosszú év telt el azóta, hogy utoljára láttuk Himesházát, a völgyben elterül?, szeretett falunkat. Még mindig megvagyunk, pedig az éhínség és a betegség rengeteg emberéletet követelt az elmúlt id?szakban. Vérhas- és tífuszjárvány tört ki, nagyon sok a halott, naponta tíz-tizenöt ember is. Csoda, hogy élünk… De akit ez az id?szak nem pusztított el, az csak er?sebb, szívósabb lett… Sajnos nem mindenki ilyen szerencsés. Az internáltak temetése a láger kerítésén kívül történik. Egy gödörbe dobják be a meztelen holttesteket. Koporsója senkinek sincs. Valamilyen zsákban viszik el a testeket. Csupasz végtagjaik kilógnak szállítás közben. Borzasztó látvány, s szívem sajog, de örülök, hogy még nem lett úrrá rajtam a teljes közöny. Vérhasban halt meg Gertrúd is, papa húga. Vajon ? is csak így lett elföldelve?
Arról nem is beszélek, hogy odalett szinte az összes ruhánk, azok a gyönyör? sváb szoknyáink… A négy fehér alsószoknyám, a kasmír fels?szoknyám, az ingem. Már csak a fej- és vállkend?met ?rzöm rendületlenül, amikre nagy szükségem van a hideg télben. Amit nem adtunk vagy cseréltünk el élelemért, az is lassan lekopik rólunk.
A csíp?met nyomja a kemény deszkapriccs. Az üres szalmazsák, amin fekszem, nem teszi kellemesebbé a pihenést. Fáradtan nyitom ki a szemem, és veszem tudomásul, hogy megint itt vagyok. Vagy még mindig? Már magam se tudom, hogy mi a valóság és mi az álom… Csak nézem Mártát, ahogy lógatja a lábát az ágyról, és mereng? tekintete a távolba vész.
– Mire gondolsz? – kérdezem a dédanyámat.
– A gyerekeimre, Kisvirág. Már két éve itt vagyunk. Alig emlékszem már az arcukra. Biztos sokat n?ttek. Vajon hiányzom nekik?
– Biztos, hogy hiányzol! – nyugtatom meg.
– A háborúnak már egy éve vége, talán a férjem is hazament. Remélem, hogy életben maradt és nem esett baja! Úgy érzem, egy ?scsont vagyok, hogy évtizedeket öregedtem itt, nem csak ezt a két évet – sóhajt. – Mi lesz, ha legközelebb találkozunk? Vajon tetszeni fogok még neki?
– Egészen biztosan! – biztatom akkor is, ha tudom, hogy a dédapám hosszú évekig nem megy még haza. – Ilyen, egészen rövidre nyírt hajjal is tetszeni fogsz neki… ?scsontikám! – teszem hozzá a végéhez kedvesen.
– Mi az, hogy ?scsontikád? – zökken ki közönyösségéb?l egy pillanat alatt.
– Te mondtad, hogy ?scsont vagy – nevetek rá, hirtelen jött jókedvemben.
– Jaj, tényleg, de buta vagyok – nevet most már ? is. – Tényleg én mondtam. Te olyan édes kislány vagy. Jó lenne egy kicsit meglapogatni!
– Egy kis gyömöszölés jót tenne a fiatal csontocskáimnak, ?scsontikám – kacagok rá megállás nélkül.
– Jaj, te! Nem csoda, hogy beléd bolondult itt valaki…
– Ugyan, ne is mondd! – tiltakozom elpirulva. – Ahogy most kinézek, azt se lehet tudni rólam, hogy fiú vagyok-e vagy lány.
– Valóban – néz végig rajtam Márta –, egy kis hús jó lenne a csontocskáidra. De ez szemmel láthatólag nem zavarja az udvarlódat. Talán majd pihen?napon megint teszi a szépet az a jókép? legény.
– Jaj, ne már! – szégyenl?sködöm.
– Kisvirágom, itt a halál torkában örülni kell minden nemes érzésnek – fedd meg szigorúan a dédanyám.
– Igazad van…
E két hosszú év elteltével a pihen?napjainkon már fegyveres ?rök nélkül is elcsatangolhatunk a környékre. Mostanra nemigen félnek, hogy elszökünk. Ilyenkor próbáltunk élelmet szerezni. Mindig ez a legfontosabb cél. Ruhánk alatt egy-egy darab szénnel házalunk a közeli faluk kunyhóinál. Próbálunk el?nyös csereüzletet kötni. Sajnos nem mindenhol fogadnak szívesen.
Ahogy sétálok Mártával, a dédanyámmal az oldalamon, hirtelen bevillan egy gondolat, ami felett a múltkori beszélgetésünkkor elsiklottam.
– Márta, azt mondtad, hogy már egy éve vége a második világháborúnak.
– Igen – néz rám meglepetten, hogy hogyan is feledkezhettem meg róla.
– De mi már két éve itt vagyunk… Nem értem – mondom ki hangosan a gondolataimat, és a következ? pillanatban megszédülök, mintha valamilyen id?zavarba kerültem volna… – Egyszer?en nem értem… – Hirtelen elmosódik a környezetem…
7.
„Amikor minden a helyére kerül”
– Nem értem! – mondom ki újra hangosan, immár sokadszorra.
– Mit? – kérdezi anyám.
– Hát az évszámokat – válaszolom, miközben s?r?n pislogok, hogy kitisztuljon a tekintetem, és végre világosan lássak. – Arról volt szó, hogy a második világháború után volt a malenkij robot. De Himesr?l már 1944-t?l vittek el embereket. Viszont a háborúnak csak 1945-ben volt vége. Akkor most hogy van ez? Egy kicsit z?rös.
– Mert 1944 októberét?l már az ország nagy része volt az oroszoké, pontosabban Szegedet is 44 októberben már elfoglalták. Onnan már vitték az embereket. Tehát ez így nem igaz, hogy malenkij robot csak a második világháború után volt.
– Gyakorlatilag a himesieket 1944-t?l vitték. Dédi 3 évet volt Oroszországban. Azonban, ha a háborúnak 1945-ben volt vége, márpedig akkor volt, ? nem is tudhatta, hogy a dédipapa nem fog hazajönni, amíg ? kint van. Lehet, hogy végig abban reménykedett, hogy közben ? hazajött?
– Lehet.
– Végül is, amíg odavolt, nem tudhatta, hogy a dédipapa nem jött haza – jutok a végkövetkeztetésre. – Hiszen el?bb elvitték, mint hogy hazajöhetett volna…
– Most meg hová mész? – tudakolja, amikor hirtelen a kiskapu felé indulok.
– Mindjárt jövök! – válaszolom odavetve.
– Nem azt kérdeztem… – hallom még a hangját, miközben kilépek az utcára.
Mamáméknak ugyanolyan gangos házuk van, mint nekünk, csak az övék egy kicsit régebbi típusú. A sárga falat fest?hengerrel rajzolt minták díszítik, a gázvezeték csövér?l muskátlik lógnak le. A mennyezet és az ajtók alacsonyak. Magasabbra n?tt rokonaink, ha meglátogatnak, gyakran beverik a fejüket, ha nem figyelnek. Jobban járnak, ha alázatos f?hajtással lépnek be a házba. A dupla ablakok is hagyományosan kisebbek, köztük vígan növögetnek tavasszal a palánták. A gang sárga csempével van kirakva, melyet barna rajzolat díszít. De sokat ültem itt forró nyári napokon mamával! A házzal szembeni parkban játszottunk mi, gyerekek, és amikor láttam mamát a zöld kisszéken, gyakran mellécsücsültem a forró csempére. Kedves, gyermekkori emlékek…
– Sziasztok! – lépek be a kis konyhába nagy lendülettel.
– Szia Virág! Te még élsz? – néz rám papa a jól ismert kérdéssel.
– Még igen – felelek meg neki a szokásos válasszal. – Papa milyenek voltak a sváb szoknyák? Hogy mondják azt?
– Pauschreck.
– Az mi? – kérdem.
– A sváb szoknya
– Jó, de volt több fajta nem? – faggatom tovább.
– Igen. Liszje! – szól be ekkor a szobába mamának, hogy jöjjön ki. – Gyere, segítsél, te ezt jobban tudod.
– Mit? – lép ki az alig százhetven centi magas ajtón mamám.
– Milyenek voltak a sváb szoknyák? Mennyi volt bel?le?
– Volt négy fehér alsószoknya…
– Azt hogy hívják svábul? – érdekl?döm.
– Stuereck. És volt egy fels?szoknya, Kaschmerock.
– Kasmírszoknya?
– Igen – válaszolja – hallottál róla?
– Úgy is mondhatjuk – válaszolom sejtelmesen. – És mi volt még? Mi volt a neve a blúznak?
– Jupl. És volt vállkend?, a Hactuch, meg fejkend? a Koptuch.
– A Tuch-ra emlékszem, abban még hordott engem anyu kiskoromban. Olyan volt, mint egy csíkos sz?nyeg. Sokáig megvolt, nem tudom mi lett vele. De láttam fényképen is. A Tuch azt jelenti, hogy kend?? – próbálom összetenni a részleteket.
– Igen. De miért érdekel ez ennyire?
– Emlékszel Mama, mondtam, hogy leírom. Fontosak a részletek. Egy „emlékkönyvet” írok, hogy az én gyerekeim és az ? leszármazottaik is ismerjék meg a származásukat, a hagyományaikat, és hogy milyen er?s és bátor emberek voltak az ?sszüleik.
– Ez igazán rendes t?led! – mondja mama meghatottan.
Csak mosolygok, majd elindulok haza anyámhoz. Vidáman teszem meg az ötháznyi távot, mert a tarsolyomban ma még egy kis tudással több van.
– ?scsontikám… – mondom ki hangosan, ahogy felvillan bennem dédanyám arca…
Folytatás következik…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
