8.
„Pihen?nap”
Kitavaszodott újra, és mi még mindig a lágerben hajtjuk álomra a fejünket. Amint az id? megfelel?, a kolhoz földjére kell járnunk dolgozni. Tavasztól ?szig az összes pihen?napunkat itt töltjük. Reggelt?l alkonyatig. Estefelé szednek össze minket, sorba állítanak, hogy ellen?rizzék, mindannyian megvagyunk-e. El kell számolnia velünk a reggel idekísér? ?rnek. Láttam néhányszor, hogy mit tettek a szökött fogolytársaimmal…
A munka a földeken abból a szempontból jó, hogy a ruhánk alatt azért mindig hazacsempészünk valami f?znivalót. De répaföld végtelen hosszú sorai néha kétségbeeséssel töltenek el. A s?r?n vetett sorokat fáradtan egyelem. Amikor senki sem figyel, egy-egy zsenge répát megdörzsölök a ruhámmal és, úgy ahogy van, kicsit földesen, gyorsan megeszem. Egy-egy darabot bedugok a zsebembe is. Majd este répalevest f?zünk bel?le.
– Ó, ha lenne egy kis ?rölt paprikánk, mint otthon, akár hamis gulyást is f?zhetnénk – suttogom a dédanyámnak.
– Igen, abból, amit Liszikével f?ztem fel valaha.
– Márta, te tanítottad a kislányodat paprikát f?zni?
– Igen. Miért, téged nem anyikád tanított? – néz rám csodálkozva.
– Nem, nekem mama tanította.
– Mesélj róla! – kérte.
– Mamáék mindig sok paprikamagot vetnek – kezdem. – Régi, elhasználódott lábosba, vájdlingba, cserepekbe tesznek könny?, fekete földet és s?r?n teleszórják a magokkal. Hamar kikelnek, mert fóliával le is takarják. Aztán, ha eljön az ideje, én kipalántázom ?ket a hostelre.
– Hogyhogy te?
– Tudod, már id?sek, mama nem tud úgy hajolni, ezért ez rendszerint az én feladatom.
– Rendes lány vagy! – dicsér meg.
– Nyár végén aztán leszedjük a termést, és papa több nagy kosárral is behordja a présház elé. Mamának van egy zöld kisszéke, arra szokott ülni, én meg a sámlira, amit a másik nagyapám készített nekem, aki ács. Utána pedig egy vastag, er?s t?be cérnát f?zünk és a paprikákat a kocsányukon keresztül felf?ztük. Jó hosszú paprika-füzéreket szoktunk készíteni. Ha sok van már, akkor papa felakasztja a fészer falára, ahol jól kiszárad.
– Szép látvány lehet! – sóhajt.
– Igen, valóban az. A sok piros paprika szépen mutat a fokhagymák mellett. Utána meg, ha kiszáradt, papa ledarálja és bezacskózza. Egész évben elég nekik is, nenéméknek és nekünk is. Amúgy milyen nap van? – nézek Mártára zavartan hirtelen.
– Péntek. Miért?
– Pénteken mama mindig „hévöknédlit” f?z – válaszolom, majd egy jóles?t nyújtózkodom, s közben egy pillanatra becsukom a szemem – mintha érezném is az illatát…
***
„Hévöknédli”
Az illatok a tudatomig hatolnak, s ahogy ülök mama konyhaasztala mellett a széken, és ránézek, a dédanyám szemeit pillantom meg az övében. Káprázatos hasonlóság! Anyu pedig ugyanúgy örökölte mamától az ?zikeszemeket, ahogy én t?le. Családi örökség.
Mama keze fürgén jár, ahogy a narancssárga m?anyag tálban összekeveri a vízben felfutott éleszt?t a liszttel.
– Mennyi liszt kell bele? – érdekl?döm.
– Ahány gombócot akarsz, annyi púpos kanál liszt kell – válaszolja.
Szerintem a nagyanyám f?z a legjobban családunk n?tagjai közül. Az igaz, hogy leginkább az ?si sváb ételeket készíti, mint például a hévöknédli. Ez a kedvencem, és ha pénteken hagyományosan bab van, akkor gombóc is, és nekem itt a helyem.
Míg kel a tészta, mama egy újságpapír felett megpucolja a hagymát, és vékony csíkokra vágja. Óvatosan, mégis rutinosan jár a keze, közel hetven év tapasztalatával a háta mögött.
– Adsz egy tányért? – kérdezi.
Kiveszem a tányért a konyhaszekrényb?l, hogy ne neki kelljen felkelnie, és abba teszi a hagymát.
– Szedd le a sót és a cukrot is, és szórd meg! – hangzik a következ? utasítás, mint annyi éven át.
Megsózom és megcukrozom a hagymát, hogy levet engedjen, közben el?készítem az ecetet és a tejfölt, ami kell majd még hozzá.
– Így jó? – kérdem és várom a helyesl? válaszát.
Mama helyesl?n bólogat, majd kivesz egy adag babot a levesb?l, és elosztja egy kislábos és a felkarikázott hagyma között. A kislábosban enyhén, villával lenyomkodja, és egy kevés olvasztott zsírral meglocsolja.
– Add ide le a paprikát! – kér meg.
Miközben egy kevés ?rölt paprikával megszórja a zsírt, papa is belép az aprócska konyhába. Azonnal fog egy villát és megkóstolja a hagymát.
– Ebbe kell még kis cukor, Liszje – állapítja meg.
– Tegyél bele még akkor – áll készen mama a válasszal, miközben sürög-forog.
Az újságpapírra pucolt hagymahéjat ráncos kezével összefogja, és a szemetesbe dobja. Közben ránéz a tésztára, ami már szépen megkelt, elégedetten szemléli.
– Lassan jó is lesz – jegyzi meg mosolyogva.
Leemeli a bablevesr?l a fed?t, és egy nagy kanállal jókora adag tésztákat szaggat a levesbe. A gombócok azonnal feljönnek a felszínre, és jól megdagadnak. Mintha versengenének, hogy melyikük lesz el?bb készen.
– Már alig várom, hogy kész legyen! – mondom, miközben a fakanállal segítem ?ket a forgolódásban.
Öröm nézni is, hát még enni majd! Lassan megfordulnak, majd mama a fanyel? sz?r?lapáttal kiszedi ?ket, és egy serpeny?ben megpirítja egy picit. Úgy szeretem, ha finom, ropogós az alja.
– Egy kis só kell rá, akkor finomabb lesz – mondja, miközben megsózza a knédliket pirítás közben.
Papa közben ecetet és tejfölt tesz a hagymás-babhoz. Ez a legfinomabb szerintem a sváb ételek közül, rosszullétig tudnék enni bel?le. Neném is a hévöknédliért rajong, mindig meg is kell harcolnom vele, hogy ki kapja a legszebb gombócokat. Persze ? nem f?z, leginkább csak a mikrózható ételek a specialitásai. Az igaz, hogy anyu sem készít soha hévöknédlit. Én vagyok az egyetlen a családban, aki megtanulta az ?si ételeket. Azt hiszem a f?zési kedv kihagyott egy generációt a családunkban.
– Kár, hogy anyu sose f?z hévöknédlit – sajnálkozom.
– Anna sem – utal a másik lányára –, de te már tudod – néz rám kis büszkeséggel a szemében.
– Igen, és a többit is meg akarom tanulni, amit még nem tudok – jelentem ki eltökélten.
– Szerintem te f?zöl a legjobban a családban – dicsér meg, én meg elpirulok, mint mindig, ha ilyet mond.
– Ugyan! – hárítom el, de valójában nagyon örülök neki, hogy ez a véleménye.
Szeretnék mindent megtanulni t?le, hogy én is továbbadhassam. Remélem a lányaim öröklik a szakácstehetséget, vagy legalább az unokáim. Úgy érzem, hogy fontos elsajátítani a hagyományos konyha titkait, mert része az örökségünknek. Elveszne, ha nem adnánk tovább. Ha én nem tanulnám meg, a gyerekeimnek már fogalmuk sem lenne róla, hogy mir?l beszélek, amikor azt mondanám, hogy senki se f?zött olyan jól, mint az én nagyanyám.
– Megterítek – mondom, majd kinyitom a kredencet, hogy tányérokat vegyek el?. Papa bekapcsolja a rádiót, és megszólal a déli harangszó, akár csak évek óta minden nap. Újra kisgyereknek érzem magamat…
Folytatás következik…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
