9.
„Remény”
Monoton egyhangúságban telnek a napok a lágerben. Egyszer hallottuk, hogy szerelvényt indítottak Németországba, de azzal csak a nagyon beteg embereket vitték el. De ennek is már egy éve. Eszünk ágában sincs közéjük kerülni, a családunkhoz akarunk hazamenni, Magyarországra. Tavasszal új vonat indult Kelet-Németországba.
– Magyarországra is indul majd vonat? – kérdeztük türelmetlenül akkoriban. – Tényleg hazamehetünk?
– Nyugodjanak meg, az els? magyar vonatra felkerülnek! – válaszolta a parancsnok, aki a dédanyám szerint belém volt bolondulva.
– Már hogy lenne belém bolondulva? – kérdeztem a minap dédanyámat.
– Kisvirágom – nézett rám kedvesen –, aki megismeri a lelked tisztaságát, az mind szeret téged. Min csodálkozol? Különleges lány vagy. – A szívem mélyére írták be magukat a szavai.
Ám a hazamenetelben olyan sokszor csalódtunk, nem akartunk hinni a parancsnoknak. Még így sem, hogy tudtam, hogy vonzódik hozzám, és épp ezért ?szintének is t?nt. Mindez idáig csak a nagyon betegek mehettek haza. Persze azok, akik túlélték a tífuszt, a skorbutot vagy a vérhast, a krónikus gyomorbélhurutot, a fagyási vagy verési sérülést, tüd?gyulladást. A betegségek egymás után tizedelték az embereket. El?fordult, hogy valakivel még beszélgettünk lefekvés után, hajnalban pedig holtan találtuk. Ilyenkor megesett, hogy nem is jelentettük azonnal a halálát, csak miután kikértük és elfogyasztottuk a reggelijét. Az éhség nagy úr, mondják és én már minden formáját ismerem ennek. Naponta harcolunk az életben maradásért. Azt is hallottuk, hogy a férfiak kutyákat fogtak be, és miután megnyúzták, megf?zték és megették. Ha nem volt más, néha még gazt is ettünk. Csak az veszélyes, mert hasmenést okozhat. Arra pedig nagyon kell vigyáznunk. Bármerre nézek, mindenhol csak a nyomort, a kiszolgáltatottságot, a reménytelenséget látom. A nélkülözés, az örökös rettegés, a lelki szenvedés miatt nem csak fizikailag és érzelmileg, hanem szellemileg is leépülnek fogolytársaim. A rengeteg halál fásulttá tesz mindannyiunkat. A kaszás nem csak állandó látogatója az életünknek, de már lassan barát is, aki megment ett?l a földi pokoltól. Az állandó éhezést?l és a nehéz munkától legyengülünk, lassan elveszítjük a reményt, hogy valaha is hazamehetünk. Úgy érzem nincs kiút.
– Itt fogunk meghalni! – sírnak sokan reményvesztetten.
Voltak, akiknek sikerült megszökni, és nem kapták el ?ket azonnal. De amikor elfogyott az a kevés élelmük is, ami volt, és bekéret?ztek egy házba, inni… ahogy ki akartak jönni, már ott voltak a katonák és elfogták ?ket. Sajnálták az oroszok a foglyokat, de nem pártfogolták ?ket. ?k is nagyon rossz körülmények között éltek. Mindenütt nagy szegénység uralkodott. A társainkat is azért adták fel els?sorban, mert pénzjutalmat kaptak érte. Ez pedig nagyon er?s késztetés. Nem csak mi, az orosz parasztok is nyomorogva éltek. Csak egy kis szántóföldjük volt. Mégis, közülünk sokan loptak t?lük. Lassan megsz?nik a lelkiismeret és a b?ntudat. Nincs más cél, mint életben maradni. Akár az állatok, olyan mélyre süllyednek egyesek. Csak nézem, és csodálkozom, hogy mivé lesz az ember a körülmények hatására. De mindig vannak kivételek.
A parancsnok azonban most nem okozott csalódást. Fogalmam sincs, hogy hogyan, de elintézte, hogy a következ? Magyarországra induló transzportra felkerüljek. Hirtelen jött a hír, a katonazenekar indulót fújt, és felsorakoztattak minket. De Márta nincs köztünk. Hol van a dédanyám? Neki kell elmennie, nem nekem!
– Márta! Márta! – kiáltok hangosan, és der?s arca felt?nik a búcsúzók között. – Nem megyek el nélküled. Neked kell elmenned!
– Ne butáskodj! Téged várnak otthon – dorgál meg szelíden.
– Nem, engem senki sem vár. Neked kellene elmenned! – kiabálok vele kétségbeesetten. – Nem érted? Neked kell hazamenned! Menj haza helyettem!
– De miért?
– Mert a kislányod és a kisfiad vár téged! Haza kell menned helyettem! – könyörgök már szinte, és úgy érzem, szétrobban a fejem.
Már szédülök az idegességt?l, miért nem érti, hogy indulnia kell, mert a dédipapa nem fog még évekig hazamenni, és mamámék egyedül vannak? Nélküle nincsenek biztonságban a gyerekei. A legrosszabbak történhetnek a magukra hagyott gyermekekkel, hiába van ott a nagyanyjuk. De nem mondhatom el… Hogy mondanám el, hogy lehet, hogy meg sem születek, ha ? nem megy haza?
– Indulj! – veszekszem már vele sírva, miközben úgy érzem, hogy széthasad a fejem. – Indulj már!
***
– Ébredj! Virág, ébredj! – hallom a messzeségb?l, és anyám sürget? hangja hirtelen magamhoz térít az álomból.
– Mi van? Mi van? Mi van? – kérdezem t?le gyors egymásutánjában a sokkhatásként ér? hirtelen ébresztést?l. – Milyen nap van? Elkéstem! – mondom kábán, miközben a pulzusom szaporán ver.
– Vasárnap délután, és nem késtél el sehonnan. Holnap nincs munka – válaszolja megnyugtatásul, miközben h?vös kezét a homlokomra teszi. – Rosszat álmodtál?
– A malenkíj robotról álmodtam megint.
– Túl sokat foglalkozol vele.
– Azt olvastam interneten, hogy a foglyok nyelvét dróttal átszúrták, hogy ne tudjanak üvölteni kínzáskor, csak nyüszíteni.
– Ez embertelen, belegondolni is borzasztó. Mire volt jó ez az egész? – kérdi anyám.
– Én is ezt szeretném tudni. Nincs magyarázat ennyi emberi szenvedésre.
– Csak tudnám, hol volt ilyenkor Isten?
– Nem okolhatjuk ?t, azért, amit mi emberek okoztunk egymásnak.
– Igazad van. De akkor is… – látom anyám szemén, hogy a múlt nem t?nt el nyom nélkül, még akkor se, ha ? nem élt még abban az id?ben.
– Anyu, hol van az a nyakláncod, amit a dédit?l kaptál az esküv?dre? – jut eszembe hirtelen.
– A fiókban van, a nagy szekrényben. Miért? – néz rám gyanakvóan.
– Szeretném, ha nekem adnád, te úgysem hordod. És olyan szép!
– Na jó – egyezik bele. – De meg kell csináltatni, mert el van szakadva a lánca.
– Majd elviszem ékszerészhez – ugrok fel boldogan, hogy azonnal kiszedjem a piros m?anyag tokból.
A tenyeremben tartom anyu ezüstnyakláncát, minden íven egy-egy gyöngyszem… Dédanyámtól kapta az esküv?jére. Milyen szép! Ám hirtelen eszembe jut valami… Felöltözöm, hogy el?remenjek mamáékhoz. Még valamit szeretnék tudni a dédivel kapcsolatban.
Folytatás következik…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
