Amikor kilépsz a munkahelyedr?l az utcára (talán ebédszünet vagy valami más), a kapu alatt automatikusan kinyitod az eserny?t, mert esik. A táskád a válladon, jobb kezedben tartod az erny?t, s miel?tt kilépsz az es?be, kicsit körülnézel, majd lassan elindulsz. Az utca tele emberekkel, autókkal, zajokkal. Mész, de egyszer csak lelassulnak a lépteid és megállsz. Az erny? alól felnézel a borús égre, az es?re, s mintha éreznél valamit. Leereszted az erny?t, amely magától összecsukódik. Állsz az es?ben, kezedben az eserny?vel, fejedet felveted, ajkaid kicsit nyitva; rájuk esik az es? egy-egy cseppje. Más cseppek a homlokodat érintik, de sem az ajkaidról, sem a homlokodról nem folynak le, hanem a részeddé válnak. Felfele nézel, valahova nagyon messzire, ahonnan jöttek azok a cseppek, amelyek Neked lettek szánva. S azok a tieid is lesznek, tested részei, lelked részei. Ahogy ott állsz, lassan gyöngyház-szín? fényglória vesz körül, amelyet er?d táplál és azok a cseppek, amelyek oly messzir?l jöttek hozzád. A fényt nem látja senki más, csak te meg én, s te nem is csodálkozol a fényen; mintha már vártad is volna.
Körülötted az emberek futnak a dolgukra, némelyek furcsán néznek rád, némelyek elrohannak melletted és csodálkozva fordulnak vissza: „Ennek meg mi baja?” – majd mennek tovább. Vannak, akik nagy ívben kikerülnek, mert félnek t?led, hiszen nem úgy viselkedsz, mint a tömeg. Te pedig állsz még egy kicsit, töltekezel az er?vel és a szeretettel, majd lassan tovább indulsz. Lépteid könny? táncok f?zére, s a rád hulló es?cseppek ezerszín? fényszikrát hányva porlanak a semmibe.
Amikor visszatérsz a munkahelyedre, egy pillanatra megáll körülötted az id?, senki nem kérdez semmit, csak néznek, csodálkozva, irigykedve, ért?n és értetlenül. S az egyik, aki már nem bírja tovább szó nélkül, csak ennyit mond: „Ez Tündérországban járt!” Te pedig végzed a dolgodat, mint máskor és mosolyogsz, mosolyogsz…
Legutóbbi módosítás: 2010.06.29. @ 11:22 :: Őri István