I. Fejezet
Ablakok a hideg téli estén csillagként világították meg a ködös havas várost. Megannyi apró fáklya, a lelkeket melengették csillámaikkal. Lámpaoszlopok fénye enyhe narancsszínnel tette foszforeszkálóvá az utcákat. Csend és nyugalom. Téli f?szeres boldogság illat érz?dött. Ömlött az égi dunna, hatalmasra hizlalt hópelyhek száguldoztak egymás után, mígnem minden olyan lett, mint egy hófehér festmény a sötétkék háttérben, elszórt világító sárga pöttyökkel.
Zita a szoba ablakából figyelt. Sokáig ácsorgott ott. Érezte, ha visszafordul, a férfi kérd? tekintete várja. Feleslegesen kiejtett szavak a semminek. Gyorsan kopnak. Mégis tudta, nem maradhat néma. A vita szavakat igényelt.
– El kell mennem!
– Mi kell?
– El kell, hogy hagyjalak.
„Plasztikusabban kellett volna kifejezni.”
– Faszkalap!
– Ezt a költ?n? mondja, vagy a kiéhezett szuka?
Ezzel sérti legjobban a n?t. Olyan hideg, mint a jégcsap.
Kicsit jobban figyel, érezhette volna. Milyen izzó láva lakik a felszín alatt. Ezt a legels? közösülésükkor már elmulasztotta. Ezt a szót használta. A szó meghatározta a jöv?t. Nem értette, mi az igazi baj.
Zita álmaira gondolt. Abban nem volt pr?d és visszafogott. Reménykedett. Egyszer lesz valaki. Megérinti testét, mint egy hangszert. Férfi, aki mellett repülhet. A gondolattól vonásai ellágyultak. „Egyszer n? leszek újra”.
2.
Ennyi volt a vita.
– Nincs itthon olajom – kiabált egy színészn? az esti m?sorban.
– Nézd, Zita! Ezt komolyan csinálják, vagy hülyéskednek? – nézett rá a férfi. Mintha mi sem történt volna.
„Kész ?rület” – gondolta. Nem hiányzott a válasza. Kiült a konyhába. Rágyújtott. A másik ezt utálta. ? direkt nem szokott le. Sokba került, reggelente krákogott. Hogy le tudna, abban biztos volt.
„Férfivá tett a kielégületlenség” – mondta id?nként barátn?jének. „Ott ülök a konyhában. Bagózok. Ez a szobában nézi a TV-t. Az érdekli. Dühöng, ha nincs olaj a f?zéshez. Érted te ezt? ? a n?, én a férfi. Lehet, várja, kikezdjek vele. Megsimogassam a nyakát. Belecsókoljak a fülcimpájába.”
„Ugyan, Zita, túlzás” – próbálta leh?teni barátn?je.
Elnyomta a cigarettát. Gyorsan megengedte a fürd?vizet. Holnap korán kel. Ma korán fekszik. Álmodozik is kicsit. Álmaiban magas, barna hajú férfi tér vissza. Kényszeresen gondolt rá. Nevet is adott: Ákos. Verseket írt ? is. Megbeszélték a legújabb alkotásaikat. Közben a férfi keze nyakszirtjén járt. Majd lentebb tévedt. ? pedig mintha nem venné észre. Lassan zsibbadt. Már nem voltak csontjai. Felolvadt a másik érintése alatt.
– Megint bagóztál, nyisd ki az ablakot!
– Már kinyitottam! – ébredt fel teljesen.
Siet?sen fürdött. Gyorsan bebújt az ágyba. Remélte, mire jön a másik, már nyugodtabban szedi a leveg?t. Nem veszi észre, ha jéghideg lábaival hozzáér. A magány megfert?zte gondolatait. Hirtelen írnia kellett.
„tar ágak közt a lusta szél
kering el-elakadva
régmúlt csókok ízét
sehol sem találom
elfogytak mind az álmok
fekete-fehér billenty?k zenélnek
részeg zongorista virtuóz bánata
leveg? vibrál
légszomj
váltóláz
dübörög a vér
leped? ázik
kifacsart szerelem
sósan mar
nem maradt semmije
a kifosztott múltnak
zörg?n szaladó megszáradt kóró
ördög szekere szúrós iringó”(1)
Az utcán alig jártak már emberek, csilingel? hang kúszott a csipkésre fagyott bokrok, fák között, és a téli éjszaka békéje idillivé varázsolta a létet. Ha mégis volt valaki, akinek éppen csikorgó léptei törték meg a csendet, annak arca is örömt?l fénylett. Csak békés, boldog angyalok suhantak a földön. Lassan éjfél felé járt a hóval borított templomtorony órája. Mindjárt hallani lágy bimm-bammját, mely csendesen, óvatosan úszott keresztül a városon, nem zavarva az álom mezején pihen? embereket. Csak egy macska nyivákolt fel ijedtében, de rögtön aludt is tovább a lépcs? aljában gondosan megtömött és lecsukott kukák tetején. Lassan elérkezett a hajnal, kialudtak a fények, talán látható lett a nap vörösl?, hajnali szín kavalkádja, de lehet az is, csak hófehér maradt minden a hömpölyg? köd tejszín? búrájával vegyítve.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: P. Szabó Mária
