mint a szentháromság;
alkotó-m?-olvasó,
fölibe borul a kor.
az alkotó kijátssza,
de le nem gy?rheti –
a m? bennereked, de úszik,
az olvasó belevész a távlatba –
és létrejön a találkozás,
pedig még mi sem vagyunk
egy id?ben, egy helyen, bár
szeretjük egymást, és az már:
majdnem; de rajtad a vala-
honnét pora, rajtam
egy másik valahonnété,
és csak a bizalom foghat
össze egy id?re egy pillanatot,
ami az id? tagadása,
amib?l él. megfogom
kezedben a könyvet,
amit írtál – te vagy;
a múltad, miben éltem
volna, de vágnak a lapok.
tudom könyved végét.
minden könyv végét tudjuk,
és mégis belekezdünk,
ezt hívják életnek,
olykor génolvasásnak is
nevezhetnénk, de úgy
kevésbé romantikus.
gyerekeink kizökkentnek
olykor, régebbr?l húzzák
szálainkat, s mi úgy hisszük,
kin?ttünk a bábkorszakból.
szánalmas mosolyra tellik:
magunk meglátni másban –
ennyire fantáziátlan ott fenn,
ki tesz a lapjárással, vagy
ennyire testvéri volna, s ezért
nem értjük magunkat?
végülis egyre megy minden,
nem is a három az egyben,
de végtelen sor az egészben;
mindegyre – hiába – egy lesz:
ki alkotsz, mit tettél, mit látnál –
te vagy a három és egy,
s benned a világ s kör?led
jaj, az a könyv, el?re –
ellene élnék, hogy legyek.
Legutóbbi módosítás: 2010.06.02. @ 22:26 :: Petz György
