Sokan vannak, akik szeretik a vadásztörténeteket, s olvasás közben szinte várják, hogy mikor dördül el a fegyver, s mikor indul útjára a halált hozó egy szem golyó, vagy a kis maréknyi sörét.
Aztán, ha a cselekmény vérbe torkollik, elégedetten hátra dőlnek, és jólesően nyugtázzák a sikeres találatot. Mindeközben természetesen megállapítják, hogy könnyű így papíron, tollal a kézben vadászni, s bár jó a terítékben együtt gyönyörködni a krónikással, a történet kissé tinta szagú.
Persze nem minden vadászat végződik csattanással, mint ahogy nem minden írás végződik csattanóval, de ez nem is baj.
A lövés csak egy, míg a lövedék útja fegyvertől a vadig, egy másik pillanat. Nem ezekért, nem csak ezekért a pillanatokért vadászunk. Sokkalta inkább azokért az élményekért, amelyeket egy esti les, vagy egy hajnali cserkelés adhat.
Látni, hallani, érezni kell ezeket a pillanatokat, s, ha átéltük őket, megtapasztalhatjuk a vadászat, semmihez sem hasonlítható szépségeit.
Csak olvasni a kopott avart zörgetve kutató feketerigóról, nem látva azt, s csak beszélni a nyári záporok után súlyosan hömpölygő föld illatáról, nem érezve azt, vagy csak hallani a nagy kan csontszínű sarlójáról, nem saját kezünkkel tapintani azt az utolsó falat kínálásakor: – Sajnálatraméltó, szegényes vadászéletre vall!
S természetesen nem kell merő álszeméremből, folyamatosan, a lövés nélküli vadászatok szépségéről beszélni.
Szép, persze, hogy szép, amikor az ébredő tavaszi erdő titkait lessük, várva közben a hosszú csőrű, avar színű vándorokat Hasonló izgalmak fűszerezik a ködös novemberi estéket is, amikor a szürke eget figyeljük, ahol északi vendégek szárnyai alatt szisszen a levegő, miközben gágogásuk mellénk hull a földre. Hát hogyne lenne ez mind, olyan nagyon szép!
De aztán a szalonkák egy másik nyiladékon vágnak keresztül, a vadlibák pedig messze a sörétlövés határán túl húznak át a fejünk felett, s ezek a vadászatok egyszer, kétszer, sokszor, lövés nélkül érnek véget.
Ugyanúgy, mint ahogy lövés nélküli számos cserkelés és les is. Kimegyünk hétfőn, szerdán, aztán a hétvége is legalább egyszer a magaslesen kuporogva talál minket. Hiábavaló, meddő kísérletezésnek tűnnek ezek az alkalmak, ahol minden pisszenésre, zörrenésre tótágast állhatnak az idegek, várva a csattanást, amikor a lázasan száguldó vadászvér végre megnyugodhat.
De nem, és nem!
S akkor megfogadjuk, immáron századszor, hogy holnap már nem is megyünk ki. Minek is mennénk, hiszen vad nincs, dolgunk meg rengeteg. A benzin drága, s csak most tűnik fel, hogy milyen rég ellenőriztük a gyerekek leckéjét.
Aztán a másnap, jótékony homályba burkolja az előző napok sikertelenséget szülő kísérletezéseit, újra lobogni kezd a vadászvér, és köd lepi be a tegnap józan keserűségét.
A garázs sarkában váratlanul egy kanna tartalék üzemanyagra bukkanunk, s a jövő feltörekvő nemzedéke, kamaszos hévvel egymás szavába vágva mesél valami bonyolult matematikai feladványról. Eközben mi – érthetően –, már alig várjuk az indulás pillanatát.
Hiszen lehet, hogy ma végre ránk kacsint a szerencse, és a mi nyiladékunkat választja a szalonka, a mi fejünk felett húznak át a vadlibák, de az is lehet, hogy végre ugyan azt a dagonyát sikerül nekünk, s a kondának is kiválasztani.
Tehát ismét bizakodással telve osonunk a tavaszi alkonyba vesző erdei ösvényen, ahol óvatos lépteink alatt dér roppan, vagy a harsogóan zöld búza tenger mellett, ahol tejesedő falatok várják a lakomára érkezőket.
S amikor már robbanásig sűrűsödik a feszültség, amit a hetek óta csőben szunnyadó lövés végre felold, csattanva esik vízre a réce, karikát vet a nyúl, s rövid halálvágta után összerogyva, agancsával felszakítja a harmatos gyepet a bika.
Lassul a légzés, csitul a vér zakatolása, s mi megbocsátjuk az erdőnek, a rétnek, s a nádasnak az elmúlt napokat, heteket, s azt, hogy eddig elrejtette, bújtatta előlünk a rábízott életet. Kalapunkat megemeljük és megköszönjük, hogy ezúttal elénk terelte a vadat.
S, hogy mekkorát, hány darabot, milyen súlyút lőttünk, az teljesen mindegy. Végre megnyugodhattunk.
Aggatékra fűzzük a gácsért, hátunkra vesszük a nyulat, s az öreg bika visszarakott, halálos döfésűre silányult agancsát simogatva, retinánkra ég a pillanat, hogy azt elménkbe vésve, örökre emlékezhessünk.
Emlékezünk, s ehhez kell az agancs, az ecsettoll, a gyöngyfog, egy maréknyi sörte, vagy a kilőtt töltényhüvely.
Csak a tárgyiasult emlékeket lehet a falra akasztani, hogy időnként kézbe vegyük, s leporoljuk őket. Ilyenkor megpihenhet rajtuk a gondolat, s a feledés homályából előbukkannak a korábban átélt események.
Sajnos tág lyukú rosta az emlékezet, hamar átesnek rajta a részletek. Jó, ha ilyenkor bele lehet kapaszkodni valamibe.
Nem törekszünk feltétlenül a kapitálisra, s nem harácsoljuk a Természet értékeit, de elvesszük tőle azt, amit nekünk ad. Abban azonban mindannyian egyet értünk, hogy a legizgalmasabb élmények, nem feltétlenül a legfantasztikusabb méretű trófeákhoz kötődnek.
Miként is fogalmazta ezt meg Széchenyi? „A szép emlék még a legnyomorultabb trófeában is elfér.” Aztán egy indiai közmondást idéz, mely szerint: „Ha rásüt a nap, még a legkisebb szennyvízcseppben is tökéletes szivárvány tükröződik!”
Keressük az élményt, hogy megtaláljuk magunkat, és amikor beteljesüléséhez ér egy régi vágy, s végre eldördül a lövés, felnézünk az égre. Talán könnybe is lábad a szemünk, s akkor és ott, majd csak nekünk ragyog a szivárvány.
S ezeknek mind–mind helyet kell kapniuk a leírt sorokban, hogy az érdeklődő, a krónikás segítségével érezzen, lásson, és halljon.
S, hogy milyen a jó vadásztörténet?
Alázatot, s egyben vágyat tükröz. Olyan szenvedélyt közvetít, amely segítségével, ha az olvasó fogékony rá; élesen reccsen egy ág és megzörren néhány levél. Aztán egy fekete árny tolakszik a nyiladékra, s az írás végén a vadászláztól megérintett olvasó engedi útjára, azt a már korábban említett golyót.
Legutóbbi módosítás: 2010.06.05. @ 18:32 :: Pintér Norbert