Kiszőkülnek a gabonatáblák, s esténként, amikor lappantyú kiált, titokzatos suttogással a kenyérről álmodnak a búzaszemek.
Talán eső is lesz, s Medárdkor, ha elborul az ég és esni kezd, negyven napig folynak az ég csatornái.
Az anyalucerna szögletes, vastag szára már a múlté, s vékonyszálú leveles másodgyapját esténként óvatos léptű őzek csipegetik. Porosodó akácerdő mesél a méhek rajzásáról, s a tikkadtan fonnyadó fürtös virágok édes nektárját, kaptárba gyűjtik a szorgos dolgozók.
A tejesedő gabonát vaddisznók látogatják, s a gazda reggel a fejét vakarja, amikor a konda jóízű éjszakai lakmározása után, a szobányi letiport részeket látja. A gazda este: – vadász. Tehát kiül a búza mellé, s türelemmel dacol a milliárdnyi döngicsélő vérszívóval.
Szúnyogot nevel minden pocsolya, s ha a mohó Nyár nem szippantja fel az útszéli tocsogókat, éhes rovarok tömege lepi el esténként a lesen ülőt.
Rendre sodort széna felett remeg a levegő, s a gyökerüktől elszakított virágok illatos párával áldoznak a déli napnak. A kaszáló felett egy ölyv kereng lustán a magasban, szeme felszívja a határ legapróbb moccanásait, mellette vércse szitál a forró levegőben, hogy aztán lágyan, a torzsák között megmozduló sáskára ejtse magát.
Napokig, hetekig nem esik egy csepp eső sem. A hajnali harmat napkeltére elillan, a szik kínjában megreped, s a tikkadt erdő esőért kiált.
Szent Iván estéjén, amikor tüzet ugró ősi rítus búcsúztatja az év legrövidebb éjszakáját, halk sóhajtással elbúcsúznak a búzamezők is. Gyökerük megszakad, s már csak Péter-Pál aratására készülődnek, az üregesre száradt szalmaszárak.
A tarlók halott, sárga hátán egerek dőzsölnek a terített asztalon, s a kipergett gabonaszemeket hörcsög gyűjtögeti földalatti várába.
A kukorica hímporát már elsodorta a hajnali szél, s a mozdulatlan levegőjű reggelben, vörös csuhás őz után kúszik a vadász. Szerelem részegíti a bakokat, s feledve a köteles óvatosságot, követik a játékosan évődő sutákat, boszorkányköröket írva a harmatos rétbe.
Most kezdődik az őzek násza, de a Nyár már a szarvasok agancsát érleli, tudva, hogy a kora tavaszi agancshullás, csak a kezdete volt az őszi násznak.
Esténként egerek után kutatnak a fiatal rókák, s gyerekes ugatással üdvözlik a kelő holdat.
Az augusztusi égbolton átívelő Csillagpázsitról le-leszalad egy fényes égi zsarátnok, ott, ahol a Hadak útján Csaba királyfi népe lépeget.
Öregszik a Nyár. Színei megkopnak, kifakulnak, s múló szépségét esténként tücskök ciripelése búcsúztatja.
Az erdők mélyén hangolnak már a szarvasbikák, s a tavakon sűrűsödni kezdenek a récék. Alkonyi röptüket kíméletlen dörrenés szakítja ketté, s amikor hunyorogva kigyúl az álomhozó vacsoracsillag, aggatékon himbálózik az öreg gácsér.
A hideget félők már csapatban járnak. A gólyák rangos léptekkel követik a kiégett mezőn ugráló szöcskéket, s a fecskéket fekete gyöngysorrá fűzi az oszlopok közé feszített villanydrót.
A verebek a harmadik fészekalját röptetik, s esti zsinatolásuk elnyomja a költöző madarak égi szózatát. Búcsúzik a nagyszájú kakukk, a lágy hangú sárgarigó, de bandába állt már a bíbic, s mint megannyi csillogó ékszerdoboz, lassan délnek indulnak a gyurgyalagok is.
Megvénült a Nyár. Esténként piros színű, napnyugta szőtte köntös mögé rejti fáradt arcát, míg reggeli ébredését pára leplezi. Későn ébred, korán fekszik, s ami közben van, az már szinte semmi.
Napról napra erőtlenedik, s amikor a fakult virágokkal teli réten végig sétál, nyomában az Ősz jár…
Legutóbbi módosítás: 2010.06.02. @ 11:11 :: Pintér Norbert