Gyengéden sütött a nap,
simogatva próbálgatta erejét,
a lombok közt még áttört a fény
árnyékokkal szeletelve fel
a fák közét.
A lemen? nap sugara
vörös foltokat mázolt az égre,
belemaszatolva a tiszta kékségbe,
s megpihenvén rátelepedett
a fák tetejére.
Csak lassan vesztette fényét
mint kihúnyó parázs,
volt ebben a fényjátékban
valami ördögi varázs,
vagy tán csak
képzeletem játéka volt,
hogy a sok cikázó fénnyaláb
egyre lejjebb s lejjebb hatolt,
s mint millió csillogó üveggolyó
a földön szanaszét gurult…
Elt?nt már a napkorong,
pihen?re tért,
felváltva ?t lassan leszállt az éj,
fekete bilincset rakva a tájra,
burkolva a nappali színkavalkádot
s?r? sötét homályba.
Szemem lehunyva
még visszagondoltam a mára,
jóles? érzésekkel várva
újabb csodákra.
Szívemben már a napfelkeltét várom,
miközben észrevétlen
bekebelez az álom…
Legutóbbi módosítás: 2010.06.09. @ 17:36 :: Purzsás Attila