Óda a Nyugati szélhez (Ode to the West Wind)
– részletek –
I.
Oh, vad Nyugati Szél, ?szt lélegz?,
Te túlvilági jelenés – halált
Idéz e kísértet-varázser?,
Sápkórossá l?n, vagy láz-pírra vált,
S pestis-ragályban hull alá a lomb,
Szekéren rablod nyár szárnyas magvát,
És tél-ágyába mélyen eldugod
Akár a hullát, sírboltjába lent,
Amíg Tavasz-szell?; azúr húgod
Nem harsonázik alvó föld felett
(Rügy-nyájat légbe-künn legelni hajt)
S illattal, színnel tölt be völgy-hegyet.
?s-szellem, kísértés ny?ge rajtad,
Pusztító vagy, s meg?rz?; halld, oh halld!
II.
Villám-jártodban, mint hervadt levél,
Megannyi lomha felh? hullva száll;
Hol óceán, s menny lombja összeér.
Es?-lidérc világol – majd hullám-
Üttön, mely légi kék lesz; szétterül,
Csillámló-b?szen felmeredt, brutál
Menád-hajat ráz, szikrázón kisül,
A láthatár, s zenit magossa közt
Közelg viharnak fürtje – hírnökül.
Te gyászdal! Év-sirám! Elmúlást nyögsz,
Mely múló éj sírboltján felrivalg;
S a tért bús páranedvben megfüröszt:
A légkörb?l aláránt hatalmad
T?z-záport, jégverést, es?t, oh halld!
Shelley Ode to the West Wind (First Canto)
O wild West Wind, thou breath of Autumn’s being,
Thou, from whose unseen presence the leaves dead
Are driven, like ghosts from an enchanter fleeing,
Yellow, and black, and pale, and hectic red,
Pestilence-stricken multitudes: O thou,
Who chariotest to their dark wintry bed
The winged seeds, where they lie cold and low,
Each like a corpse within its grave, until
Thine azure sister of the Spring shall blow
Her clarion o’er the dreaming earth, and fill
(Driving sweet buds like flocks to feed in air)
With living hues and odours plain and hill:
Wild Spirit, which art moving everywhere;
Destroyer and preserver; hear, O hear!
(Second Canto)
Thou on whose stream, ‘mid the steep sky’s commotion,
Loose clouds like earth’s decaying leaves are shed,
Shook from the tangled boughs of Heaven and Ocean,
Angels of rain and lightning: there are spread
On the blue surface of thine airy surge,
Like the bright hair uplifted from the head
Of some fierce Mænad, even from the dim verge
Of the horizon to the zenith’s height,
The locks of the approaching storm. Thou dirge
Of the dying year, to which this closing night
Will be the dome of a vast sepulchre,
Vaulted with all thy congregated might
Of vapors, from whose solid atmosphere
Black rain, and fire, and hail, will burst: oh hear!
az els? két canto Tóth Árpád 1941-es fordításában:
Nyugati nyers Szél, ?sz sóhajja, vad!
Te láthatatlan! jössz, és mintha mord
Varázsló ?zne szellemrajt, szalad
A sárga s éjszín s lázpiros csoport:
a pestises lombok holt népe ââ?â?¬ Te,
Kinek szekere téli sutba hord
Sok szárnyas magvat, h?s sötétbe le,
Aludni, mint a test, mely sírba d?lt,
Míg azúr húgod, a Tavasz szele
megint kürtjébe fú, s riad a föld,
S édes bimbónyáj legel a napon
S völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt;
Vad Szellem! szálló, él? mozgalom!
Ki rontasz és óvsz! halld, óh, halld dalom!
2
Te, kinek ââ?â?¬ míg az ég reng ââ?â?¬ áramán
Omló felh?, mint hullt lomb, andalog,
hullatja busa ág: Menny s Óceán,
S zápor zuhan, s villám, bús angyalok,
S kibomlik már kék utad tág legén,
Mint vad menád-haj, s szikrázik s lobog
Az ég aljától, hol kihúnyt a fény,
Az ég ormáig a közelget?
Vihar sörénye! ââ?â?¬ Óh, Te, a szegény
Év gyászdala, ki zengsz, míg rest tet?
Gyanánt az Éj, e roppant sírhalom
Borul körül s bús boltját reszket?
Páráid terhelik, s a h?s falon
Vak víz s t?z s jég tör át! ââ?â?¬ oh, halld dalom.