A férfi örömmel, jó kedvűen sietett végig a nagyváros, szűkre szabott sétálóutcáján. Kezében pompázatos virágcsokrot szorongatott, frissen borotvált arcát pedig a legújabb férfiparfüm illata lengte körül. A sarkon kolduló vak is láthatta volna, hogy randevúra siet, ha nem lenne gézzel leragasztva sötét napszemüvege, ezzel erősítve meg vakságát. Néha persze felemelte szemüvegét, és a toronyórára sandított. Majd ismét a földet bámulta tettetett vakságában, és halkan kántálta a jól betanult szöveget, melynek hatására általában megnyíltak a bukszák.
A férfi is némi aprót dobott a földön fekvő kopott kalapba, majd a villogó zöldjelzésnél átszaladt az út túloldalára.
— Gézám! Gézám! — ugrott egy magas, öltönyös férfi a nyakába. — Ezer!… Nem!… Kétezer éve nem láttalak! Mi van veled édes öregem?
A férfi megtorpant, lihegett a nagy rohanástól. — Képzeld! Randevúm van! — mondta szélesen vigyorogva, és meglengette a kezében lévő virágcsokrot.
— Neked? Hohó édes öregem! Neked? Ez már valami! — örvendezett a másik. — Csak nem az a kis csinibaba, akivel a múltkor láttalak?
— Lehet, nem tudom kivel láttál.
— Azzal az érdekes arcú barnával. A mozi mellett — bizonygatta az öltönyös, és bizalmasan karolt bele a barátjába.
— Mi az, hogy érdekes arcú? — hökkent meg a férfi.
— Jaj, hát, nem akartam mondani, hogy csúnyácska, mert félreértesz. Mégis csak a haverom vagy, nem igaz!? Jaj, Gézám! Úgy örülök neked! — kiáltott fel hirtelen, és jól hátba vágta a férfit.
— Miért lenne Kati csúnya? — kérdezte Géza elgondolkozva.
— Katinak hívják? Ez fantasztikus édes öregem! Egyszer volt egy Katim…
— Miért lenne Kati csúnya? — ismételte meg a férfi, és szembefordult barátjával.
— Hagyd már ezt a fenébe! — kiáltott fel amaz. — Ha neked jó, akkor…?
— Mi az, ha nekem jó? — csattant fel Géza.
— Jaj, nézz már a tükörbe! — fordította a férfit hirtelen a kirakat felé. — Hát te sem vagy egy macsóhímzés, vagy mi, nem? — kiáltott fel nevetve, és megint hátba vágta.
— Nekem tetszik — jelentette ki határozottan Géza, és a kirakatban magát vizslatta. Tenyerével lesimította a haját, és kigombolta inge felsőgombját.
— Hát persze, hogy tetszik! — kiáltott fel a másik. — Különben nem vennéd el! Igaz, Gézám?
— Ki mondta, hogy elveszem? — kérdezte csodálkozva.
— Ne tagadd édes öregem — ölelte át az öltönyös —, mert megzabállak, úgy szeretlek! Aki ekkora virágcsokorral siet, és ahogy a múltkor is… na hallod!
— Na, jó, talán egyszer elveszem — mondta a férfi bizonytalanul.
— Naná, hogy elveszed! — kiáltott fel a másik. — Baromi jól főz, mi?
— Honnan tudod?
— Van itt pocak, édes öregem! — nevetett fel a magas, és megpaskolta a férfi hasát. — Ez nem agglegény szendvicsen gyarapodott, nekem ne mondd!
— Igen, bevallom, beszéltünk már az esküvőről. Nagyon örült neki az édesanyja is.
— Micsoda? — kiáltott fel a fickó — Anyós is van! Istenem, édes öregem, hogy én mennyire irigyellek! Két asszony egyszerre! Az egyik jól főz, a másik mindent jobban tud, mint te! Fantasztikus!
— Mi az, hogy mindent jobban tud? — kérdezte idegesen a férfi. — Különben is, anyuka nem lakik majd velünk.
— Egyelőre. Aztán egyszer-kétszer majd ott alszik, aztán egy hétig marad, aztán örökre. De nem baj édes öregem — kiáltott fel hírtelen —, majd vezeti a háztartást! A feleségednek úgysem lesz rá ideje!
— Ezt meg honnan veszed? — torpant meg Géza.
— Neked fogalmad nincs, mekkora meló három gyereket nevelni, háztartást vezetni, feleségnek lenni! — felemelte a mutatóujját, úgy ismételte. — Jó feleségnek lenni! Hidd el, frankó, ha ott a mutter! Aranyat ér! Na jó, néha beledumál ebbe-abba, de az eltörpül, nekem elhiheted.
— Milyen három gyereket?
— Nehogy már ne legyen három kis Géza, te kujon, te! Megzabállak, úgy szeretlek! Após nincs?
— Meghalt.
— Milyen igaza van.
— Hogy mondod?
— Felejtsd el! — legyintett a másik. — Szójáték! Inkább arról beszélj, van e pénze?
— Kinek?
— Katinak.
— Nincs.
— Nem is kell! — vágta rá határozottan a másik. — Hiszen ott a tied! Jaj te, az az áldott jó szíved az! Az fog egyszer a sírba vinni, nekem elhiheted!
— Most mire akarsz ezzel kilukadni? — kérdezte Géza, és egyre rosszabbul érezte magát a bőrében.
— Semmire — mondta komoly képpel a colos, és megölelte a férfit. — De ígérd meg, hogy szólsz, ha esküvő lesz. Jaj te, úgy szeretlek! De most rohanok, mert vár a némber! Tudod, nagybevásárlás. Neki ruha, cipő, táska, csecsebecse, nekem meg legjobb esetben egy dezodor. Persze, az is csak akkor, ha igazolom, hogy a régi kifogyott. Na szia öregem, mert tényleg elkések, és a fejemet veszik! Kézcsók az új asszonykának! — tette még hozzá gúnyosan nevetve, majd átszaladt a kocsiúton, és eltűnt a forgatagban.
A férfi hosszan nézett utána. Kába agyában barátja mondatai cikáztak. Úgy érezte, idő kell neki, idő, melyből kevés adatik a szerelmes embernek. Egyet tudott csupán. Gondolkodnia kell a jövőről. Egyedül, megfontoltan, külső ráhatás nélkül. Behúzódott egy csendes kapualjba, és elővette a mobilját.
— Halló! Kati! Sajnos kórházba kerültem! Nem, ne ijedj meg, nem komoly! Fertőző! Nem, nem lehet látogatni! Anyukádnak sem! Majd hívlak, szia!
Megszakította a vonalat, a virágot bedobta a szemetesbe, és mint egy menekülő gyáva kutya, hazaindult a vackába.
Legutóbbi módosítás: 2010.06.16. @ 10:00 :: S. Szabó István