Nézd az én szememmel…
A történet játszódhatna napjainkban is, mert az emberek érzelmi megnyilvánulásai évezredek alatt vajmi keveset változtak. Ahogy a virágzó olajfák illata is oly bódító manapság, akár az ókori Rómában, melynek határait néhol a gallok csipkézték, s kelet felől, távolról már megindultak a barbár népek lovai, de a patkók dübörgését még nem hallotta Diocletianus, a császár. A keresztények imái félve szálltak fel a katakombákból. Amerika boldog őslakosainak békében zajlott az élete ebben az időben, nem álmodtak hódítókról, csak a jóslatot ismerték a fehér ember eljöveteléről, de hol volt az még?
Róma keskeny sikátorában felsírt egy csecsemő. Édesanyja két napja vajúdott némán. Ébenfekete haja csapzottan terült szét a rongyain, izzadt homlokát lassan törölgették nőtársai. Titokban bújt meg a padláson. Szökött rabszolga volt. Nagyon fiatalon lett az úr ágyasa. Nem szívesen gondolt rá, most különösen nem. Halálosan fáradt volt. Ivott egy korty vizet, megnézte a ráncos bőrű csecsemőt, visszataszítónak találta.
— Lány! — hallotta messziről. — Mi legyen a neve? Mondd! — hajol fölé egy alig húszéves nő, akit már elnyűtt a sok munka és nyomorult élete.
— Chloe — suttogta minden erejét összeszedve. — Kereszteljétek meg! — nyújtotta kezét valahova messze, s elszenderedett, örökre.
— Chloe, hozd ide a labdámat! — szólt ellentmondást nem tűrően az úr elkényeztetett fia, Livius, akinek göndör fürtjei minden mozdulatára megrezzentek a sugárzó napfényben.
Chloe futott gyors lábakkal, kis kerülővel a pázsiton át, mert a kő átforrósodott, égette mezítelen talpát. Chloe rabszolga volt, afféle ajándék a gazdag patricius, Maximus fiának, játszópajtásnak, szolgának, mindenesnek.
Egykorú volt a fiúval, de vézna, csupa kéz, láb, fürge kislány, akinek mindig ugrania kellett, ha parancsot kapott. Haja rövidre nyírt, vörös kóctömeg, ruhája vastag szőttes. Ebben a meleg időben dörzsölte a vállát mikor lehajolt a labdáért.
— Dobd már! — futott el mellette a fiú, kiverve kezéből a kerek gömböt. Nevetett. Elővillant hófehér fogsora, könnyű fehér ágyékkötőben szökdécselt tova elégedetten, mikor látta, hogy Chloe térdre esett. Talán tizenkét évesek voltak. A fiú, kötekedő kis kamasz. A lány erről csak annyit tudott, hogy az utóbbi időben neki több dolga akadt. Livius észrevette meglazult sarujának pántját.
— Kösd meg! — tolta a lány elé a lábát. Chloe engedelmesen küzdött a pántokkal, mert a fiú mindig elhúzta előle.
— Meleg van, gyere inni! — emelte fel a fejét hajába markolva. Bementek az atriumba, ittak a szökőkút vizéből, aztán Livius beugrott a hűs medencébe.
— Gyere te is! — parancsolta. Chloe kibújt rövid tunikájából, s óvatosan beleereszkedett a vízbe. Fröcskölték egymást, mint régen, pár évvel ezelőtt.
Aztán a fiú Chloe háta mögé úszott, vállába kapaszkodott, így lebegett a vízen egy ideig. Chloe azután furcsa érzéssel állt meg a medence alacsonyabb részében. Livius a hátához simulva lihegett a vállán át, s ő nem értette, miért nem engedi tovább.
— Még! Még! — sóhajtozta Livius aztán a hátába rúgott, ami így a víz alatt nem fájt. Chloe örült, hogy elengedte. Értetlenül nézett vissza. A medence szélén Caius az apai barát állt morózus tekintettel. Magához intette a fiút, átfogta a vállát, s eltűntek az egyik belső teremben.
Chloe magára húzta durva ruháját és dideregve ült le a márványlépcsőn. Ilyen hűs, borzongató pillanatokban gyakran gondolt arra, ki is lehet ő? Édesanyja Egyiptomból elhurcolt rabszolga volt, a bőre kreol, a haja fekete. Édesapjáról semmit nem hallott. Talán jobb is volt így, hiszen aki választ adhatott volna kérdésére talán maga sem tudta. Egy-egy átmulatott éjszakán nemcsak egy heverőn fordult meg. Szép volt, fiatal, a vendégek is megkívánták. Mikor várandós lett az úr már nem figyelt rá, megszökött. Ezt Chloe sohasem tudta meg.
— Chloe! Chloe! — hangzott a konyha felől. Szétnézett. Lassan alkonyodott.
Kapott egy óncsészében kölest, pár falat faggyús birkahúst, amit a szakács úgy csípett le az urak vacsorájából. Sajnálta a mindig éhes, vézna kislányt, aki mohón evett, maszatos kis kezével.
Évek multával a gyermek Chloe nővé érett, Livius pedig iskolázott, retorikában jártas ifjú lett, aki élte önálló életét. Szórakoztatta, ha Chloeval beszélt. Még most is játékszernek tekintette, nevetett tájékozatlan naivitásán.
— Nézd az én szememmel a világot uram! — mondta Chloe.
— Ugyan mit láthat egy rabszolga szeme? — fejét hátrabillentve emelte ajkai elé a szőlőfürtöt, érzéki mozdulatokkal csipegetve róla a szemeket szép fogsorával.
— Mindent látok — mondta Chloe —, a palotákat, a ks házakat, a nyomort, a fényűzést.
— Jó neked! Csak nem vagy keresztény? Ők látják azt is, ami nincs. Hol van itt a nyomor? Én ide születtem, te oda — sarujával lefelé intett, olyan mélyre, ahova Chloe valóban nem láthatott.
Talán az alvilágba… kicsinek érezte magát, senkinek… elhallgatott.
Folytatása következik.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:50 :: Sonkoly Éva
