Ma nem főzök ebédet. Így döntöttem.
Férjem csak este ér haza a munkából, ráérek vacsorát készíteni majd frissen.
Nem szeretek egyedül enni, de korgó gyomromat el kell némítanom addig valami felvágottal legalább. Paradicsomot kívánok hozzá, amiből nincs az a mennyiség, amit meg ne tudnék enni…
Vettünk is tegnap két kilónyit a piacon, az ismerős kofa gyönyörű, érett, méretes portékájából. Összefut a nyál a számban.
Kezem mégis a hűtő tetején külön lévő, három szem apró, sápadt-piros paradicsom után nyúl.
Apám csempészte bele a szatyromba az este, búcsúzkodáskor. Mama pörölt is vele: “Nem érett az még, Te…”
Hiába szabadkoztam, hogy nem kérem, hiszen nekik is én hoztam a szép, tűzpiros piaciból… – nem volt apelláta.
Papa az idei első szemeket szakította le nekem saját töveiről…
S most itt vannak a tányéromon…
Beleharapok az egyikbe, szinte roppan a húsa… ízlelgetem… Különös érzés suhan át rajtam, gyerekkori emlékek tolulnak föl… Zsíroskenyér illata, s rögtön hozzá a kedvenc könyvemé, amit evés közben sem tudtam letenni…
Más ez a paradicsom!
A negyven kilométerre lévő szülőváros jótékony, agyagos talaja… vagy az ottani, kevésbé szeles táj klímája teszi?…
Nem tudom…
Apám már egyre kevesebbet bír; csontjai zörögnek, meg-megszédül, néha el is esik, olyankor alig tud feltápászkodni a földről… De a kertet – nehezen cipelt nyolcvanöt évével – naponta végigjárja, tesz-vesz benne.
Hajthatatlan: “Palántázni márpedig muszáj!” Minden, újra megért tavasszal…
Hiába féltem, hogy nem neki való már ez… valami érni fogja …
Most is erre gondolok; szorongás fog el, mint annyiszor…
Elhessegetem a rossz gondolatokat.
Azt hiszem, apám nyugodtabban búcsúzik az élettől néhány palántája mellett, földre bukva, mint csövekkel a karjában-orrában, egy kórházi ágyon…
Megeszem a második, harmadik paradicsomot is…
Egy hét múlva megyek hozzájuk… addig kitart az emlékezés íze…
…s talán a paradicsomok is pirosodhatnak még a kertben…
(2008 nyara)
Legutóbbi módosítás: 2010.06.22. @ 11:31 :: Szalai Kincses Ibolya
