– Még mindig semmi? – kérdezte az asszony lemondóan.
– Semmi – sóhajtott nagyon a férfi. Kihúzta az egyik széket a konyhaasztal mellett, s leült.
Az asztalra könyökölt, arcát a kezeibe temette, onnan kérdezte elkeseredetten:
– Mi lesz velünk? Már a villanyt sem tudtam befizetni. Lassan, ennünk sem lesz mit. Nincs szükség sehol esztergályosra – sorolta kétségbeesetten.
Az asszony mögé lépett, s lefejtve kezeit az arcáról, megfogta ?ket. Fejét férje, Gábor fejére hajtotta.
– Majd csak lesz valahogy. F?ztem egy kis paprikás krumplit. Van még egy üveg uborka is. Melegítek, és eszünk. Jó?
– Gerg?nek is jut vacsorára? – nézett rá a férje, miután kihúzta fejét az övé alól.
– Gerg? ebédel az óvodában, vacsorára tejberizst készítettem neki. Tudod, mennyire szereti, és elég régen volt már. Majd meglátod, mennyire fog örülni neki.
– Jó, együnk – bólintott.
Klári két tányérba szedett az ételb?l, az els?t letakarta a mikrós fed?vel, s betette a gépbe melegedni. Aztán a kenyereshez lépett, s leszelt két szelet kenyeret bel?le. Közben Gábor kihozta a kamrából az uborkát. Felbontotta, s kis tálba szedett bel?le. Az asztalra tette. Klári letette férje elé a már meleg ételt, s miután a második tányért is kivette a mikróból, leült és enni kezdtek.
Két-három falat után Gábor szájában megállt a falat. Egy ideig a semmibe bámult, majd lenyelve a falatot a feleségére nézett.
– Már a mikrót sem tudod sokáig használni… Sem a mosógépet, és meleg vizünk sem lesz. Mert nem tudom eltartani a családom. Te meg reggelt?l estig dolgozol – tette le a villát.
– Ne rágd magad, mert még valami bajod lesz! Nem te tehetsz róla, hogy nincs munkád. Örüljünk neki, hogy nekem még van! Majd csak találsz te is. Egyél, mert menni kell Gerg?ért, nekem meg vissza a géphez! Most ebédeltek, kicsit hintázhat a parkban, miel?tt hazajöttök.
Gábor felvette a villát, és gyorsan megette a maradék ebédjét, s utána elindult a gyerekért.
– Apa! Apa! De jó, hogy itt vagy – ugrott a nyakába a gyerek –, hintázhatok kicsit?
– Hát persze! – fordult vele körbe az apja, – Anyának még dolgoznia kell, estére jönnek az ingekért. Legalább nem lábatlankodsz a varrógép körül, te ördögfióka – tette le a padra, ahol öltözni szokott.
Pár perc múlva, kiléptek kézen fogva, az óvoda kapuján. A park óriási vadgesztenyefákkal volt körbeültetve, így kellemes, sz?rt árnyékuk védte a gyerekeket a nyári melegt?l. Hazafelé, egy fagyizó el?tt mentek el. Gerg? felnézett az apjára.
– Apa! Együnk fagyit! Csak egy kicsit… Akkor nem fájdul meg a torkom.
Megálltak. Gábor belekotort a zsebébe. Kivette a pénzt, s megnézte. Alig volt több, mint egy kis adagra való.
– Melyikb?l adhatok neked? – kérdezte mosolyogva a fiatal lány a pult mögött, míg lenézett a gyerekre.
Gerg? nagyot sóhajtott, míg szemével végigpásztázta, a kínálatot.
– Abból a sárgásból kérek! – mutatott az egyik tégelyre.
– Á! Madártej. Gratulálok, az ízlésedhez. Nekem is az a kedvencem – nevetett rá a lány, s kicsit túlméretezte az adagot.
– Apa te nem eszel? – fordult felé Gerg? csodálkozva.
– Nem, fiam, én nem kérek – simogatta meg a sz?kés buksit.
– De hát te is szereted. Akkor miért nem?
– Most nem kívánom. Köszönd meg a fagyit, és induljunk lassan!
Mire elfogyott a fagyi, Gerg? szája hasonlított a fecskefiókák cs?réhez, körben sárga volt. Apja zsebkend?t vett el?, leguggolt elé, s nevetve megtörölgette.
– Aopoa! – mondta a gyerek, miközben az utolsó simításokat végezte a zsebkend?, mire az apja elnevette magát.
– Aopoa? Ez milyen nyelven volt? – s mindketten nevettek.
– Apa! Veszel nekem egy plüssmackót? Annyira szeretném… Zsoltinak is van, és amikor jönnek érte, mindig ott ül a hátsó ülésen.
– Hidd el, kisfiam, olyan szívesen vennék neked, de most nincs rá pénzünk. Tudod, apának nincs munkája, anya keresete meg kell ennivalóra, meg a számlákra. Hogy legyen meleg vizünk, villanyunk. Ha lesz megint munkám, az lesz az els?, hogy veszek neked. Jó?
– Jó – válaszolt bizonytalanul, miközben csalódottan biggyesztette le száját.
Gábor azt hitte, megszakad a szíve, míg nézte fiát. Aztán felötlött benne valami, de gyorsan el is hessegette. Azonban a gondolat már befészkelte magát a tudatalattijába.
Másnap a kora délután egy kórházban találta. A gyermekosztályon téblábolt, mintha a gyerekét keresné. Aztán az egyik üvegfalon betekintve alvó kislányt látott. Olyan három éves lehetett. Az ágya végében egy mackó ült. Egy barna plüssmackó. Halkan végiglépkedett a kórterembe az ágyig, kivette a mackót, s a zsebéb?l el?vett egy nylon szatyrot, hogy beletéve kiosonjon vele. Már az ajtóhoz közel járt, mikor egy gyenge, sírós hangot hallott maga mögött.
– Hova viszed a Brumit? – látott visszafordulva egy kétségbeesett arcocskát.
Rettenetes érzés fogta el, a rajtakapottak érzése. Visszasietett az ágyhoz.
– Csak a kisfiamnak akartam megmutatni. Tudod? – mondta száraz, fakó hangon.
Azzal visszatette a mackót, s miel?tt a kislány megszólalt volna, kisietett a kórteremb?l.
Szerencséje volt, nem volt senki a folyosón. Az egyik szobában talán orvosi szoba lehetett, n?k beszélgettek. Elsietett el?tte, s mikor kifordult az utolsó ajtótól, már futott. Minél el?bb kiérni, az épületb?l is! Pár perc múlva egy padon ült. Fordítva ült le, fejét a karjára támasztotta. „Istenem! Mit tettem? El akartam lopni, egy gyerek játékát. Bele sem gondoltam, mit jelent neki. Mi lett bel?lem? Egy tolvaj!…”
Eszébe jutott, hogy el?ször egy áruházra gondolt, de attól félt, ha lebukik, és elmenekül, a kamera akkor is felveheti. Így végig sem gondolva maradt a kórház. Marta a lelkiismeret furdalás, és szégyellte magát.
Leverten ért haza. Reggel megbeszélték, hogy Klári megy a gyerekért. Az asszony azt hitte, munka után jár. Gerg? tv-t nézett, az asszony mosolyogva ölelte át.
– Lenke néni telefonált – mondta biztató hangon. – Azt mondta, nagyon meg volt elégedve a múltkor a munkáddal, holnap vár. F?nyírás, metszés, egyéb. Képzeld, azt mondta, beajánlott az ismer?seinek, majd holnap megbeszélitek. Lesz munkád, b?ven.
– Ez is több, mint a semmi – bólintott kedvetlenül.
– Na, mosolyogj már! – nyomta a homlokához a felesége, a homlokát – hazafelé már vehetsz egy kis felvágottat.
– Jó, jó – mosolyodott el, de csak azért, hogy Klári ne faggassa, mi baja van. Észrevenné, és akkor el?bb – utóbb vallania kellene.
Másnap délután lett, mikor végzett a kertben. Lenke néni elégedetten mosolygott. Telefonszámokat nyújtott át egy papíron a pénzzel, s mikor Gábor megköszönve a zsebébe tette, az id?s asszony sokat sejtet? arccal megkérte, várjon még egy pillanatig. Bement a házba, s Gábor nem akart hinni a szemének, amikor egy jókora plüssmackóval a kezében tért vissza.
– Tudja Gáborkám tegnap varrtam az unokámnak egy mackót, mert ez volt a kívánsága. De annyi anyagot vettem, hogy kijött bel?le még egy. Gondoltam, a kisfia, Gerg? biztos örülne neki – azzal a férfi kezébe nyomta a mackót.
Gábor úgy érezte, megszédült, talán meg is tántorodott, mert Lenke néni megragadta a karját.
– Csak nincs valami baj? Jól van? – nézett rá ?szintén aggódva.
– Igen, igen, csak biztos a meleg – törölte meg a homlokát.
Aztán hálásan megköszönve a mackót, szinte futott hazáig. Még felvágottat sem vett. A kapu el?tt jutott eszébe. „Mindegy, majd reggel korán felkelek, hogy Gerg?nek már reggelire legyen.”
Legutóbbi módosítás: 2010.06.15. @ 14:23 :: Tara Scott
