Egy baráti kérés
Az évharmad vége volt. Az igazgatón? kérte a statisztikákat. Noémi is megjelent az irodájában jelentést tenni.
– Ha szigorúan az el?írások szerint osztályoznék, „az elégséges 50%-os tudást jelent”, akkor még 10%-nak se adhatnám meg az átmen? jegyet. Minden jóakaratom mellett az egyik hatodikos gyermekb?l még a tudás látszatának szikráját se tudom kicsiholni. Az a gyermek kisegít? iskolába való. A gyermek értelmi szintje…
– Az ön el?ítéleteinek semmi helye az iskolában! Ahelyett, hogy kiselejtezné, inkább tegyen meg mindent, hogy az a gyermek… – vágott Noémi szavába az igazgatón?, de ezúttal Noéminak is felf?tt az agyvize. ? is az igazgatón? szavába vágott.
– Én mindent megtettem, ami t?lem tellett. A gyermek nemcsak oligofrén, motivációja is nulla. Szüleivel is próbáltam beszélni, nem volt kivel. Mindkett? alkoholista…
– Nem a szüleit, hanem a gyermeket kell tanítania! S nem azt kértem, hogy minden önt?l telhet?t tegyem meg, hanem azt, hogy mindent! Behívja a gyermeket, s ad neki még egy esélyt, felelteti még egyszer. Megértette?
Noémi nagyon jól értette. Feleltesse le tanúk nélkül, s kapjon átmen? jegyet, mert különben…
“A törpefeny? fája
Alázat fája itt.
Nem hívja ki öntelten,
Mindig viharközelben –
A menny villámait.”
Jutott eszébe Noéminek a Reményik-idézet. Ez itt most alázat, vagy megalkuvás? Néztek egymás szemébe szótlanul, mint két kakas.
– S ha precedens lesz? Hogyan motiválom az elégséges határán egyensúlyozókat, a motiváció nélküli tanulókat, ha tudják, úgyis át kell engednem ?ket? – tett Noémi még egy elkeseredett kísérletet a racionális meggy?zésre.
– Tegyen róla, hogy ne legyen. Ha nem, én leszek kénytelen motiválni önt, elvtársn?!
Egy hirtelen er?s széllökést?l nagyot dörrent az ablak. Noémi akaratlanul arra nézett és a rend?rörs épületéb?l kilép? Marinescu ?rmestert látta meg. Feladta.
Mint mindig, amikor rossz id? volt, megint várt rá a hótalpas taxi. Imre Áronnak felt?nt, hogy Noémiban forr valami. Noémi elmesélte a történteket. A Reményik-idézetet is elszavalta neki, s elmondta dilemmáját.
– S mit fog segíteni nekik, ha feltartott karddal kiáll a dombtet?re villámlás idején?
– S mi lesz azzal, hogy „Imre szorítja, Áron pedig… Áron nem hagyja magát?”
– Talán Imrének a fogát kell összeszorítania, hogy elviselje ezt, s Áron pedig nem hagyja, hogy lelki tusájának árja elsodorja…
– Köszönöm! – felelte Noémi. – Igazi barát vagy, akire a bajban mindig lehet számítani, nemcsak rossz id?ben, nézett végig a parasztfiún. De a barátok tegezik egymást. Kérlek, tisztelj meg ezzel! – tett egy utolsó kísérletet.
Áron nem a szokott „meg kell adnom a tiszteletet”– tel válaszolt, se a megkopott „Nem vagyok képes rá”-t nem vette el?.
– Jobb lesz az, ha így marad! – hajtotta le a fejét komoran.
– Akkor én is magázni fogom önt – zsarolta meg Noémi.
– Kérem… Nagyon szépen kérem, ne tegye ezt! – könyörgött Áron. Noémi pedig nem volt olyan hangulatban, hogy kakaskodjon. Másodszor maradt vesztes ezen a napon.
– Kellemes karácsonyt, boldog újesztend?t, tanárn?!
– Neked is Áron! – búcsúzott Noémi is.
Feltehet?en a brassói lázadás hatására valamivel több húsfélét lehetett kapni karácsony el?tt, mint más években. Disznóhús ugyan az idén se volt több, s „jegyre” adták, fejenként egy kilót, ám néha megfelel? több órás sorbaállás által néha nemcsak csirkehátat, hanem egész csirkéket is lehetett kapni, abból a fajtából, amelyiknek néha tizennyolc lába is volt. Ne legyen félreértés, csak körmös lába, nem combja is. Mivel évközben neki sohasem volt ideje az ingázás miatt kiállni például hajnali négykor tejért, a vakációja sorbaállással telt el. Legalább addig pihenjen az édesapja, amíg ? itthon van.
Megkezd?dött a második évharmad is. Sejtette, hogy az igazgatón? nem felejt, s az els? évharmad végi „kakaskodásának” lesz még következménye. Alig telt egy néhány nap, az igazgatón? hívatta.
– Zsigmond elvtársn?, ma megint nem írta alá a jelenléti naplót!
– De aláírtam, csak siettem, mert késett a vonatom, s nem akartam az óráról elkésni…
– Azt nem írta, be, hogy mi az óra témája.
– De… – kezdett akadékoskodni Noémi, aztán inkább a hallgatást választotta. Mindig fölösleges bürokráciának tartotta. S nem volt egyedül ezzel a véleményével. Eszébe jutott az a történet, amit egyik tanára mesélt neki. Volt egy bolondos kollégájuk. Amikor az igazgató felel?sségre vonta, hogy miért ne írja be a naplóba, hogy mir?l tart órát, azt válaszolta, úgyse olvassa el senki. „De én elolvasom” – er?sködött, az igazgató. Aztán egy hét múlva megismétl?dött a jelenet. „Biztos elolvasod?” – érdekl?dött az igazgatótól, kivel tegez? viszonyban volt. „Minden nap!” – felelte az igazgató. „Ezt is láttad?” – lapozott vissza két napot a kolléga, s megmutatta, egyik nap azt írta be az órája témájához, hogy „Lófasz!” Senki sem vette észre[1]…
– Még egyszer el? ne forduljon, mert levágom az óráját! Inkább köszönje meg, hogy csak figyelmeztettem!
Jobb, ha nem idézzük, amit Noémi gondolt, miközben kilépett az igazgatói irodából. A következ? héten inspekcióérkezett a Kovászna megyei tanfelügyel?ségt?l, és a Kovászna megyei pártbizottság tanügyi osztályától. Noémi talpán is felállt a sz?r, amikor felismerte a fizika-inspektort. Ez biztos bejön hozzá órára… Abba az osztályba, ahol a gyermekek rendszerint a kérdést se értik… S ha fizikus, ért a matematikához is. Ha megnézi a füzeteket, s meglátja, hogy egyeseknek másodikos-harmadikos matematikát tanít… S összehasonlítja a gyermekek tudását a jegyeikkel… Még ha a legjobbakat szólítja is fel… Megint elkapta a hasmenés, mint mindig, amikor nagyon izgult. Jaj, ez nagyon nem hiányzott!
Aztán nem jöttek be hozzá mégsem. Történelemórán voltak, és biológia órán. Mikor elmentek, odajött hozzá a titkárn?, s kért t?le 100 lejt[2]. Protokollra. „De hiszen az iskolának van protokollalapja” – akarta mondani Noémi, aztán megértette. Jobb, így, mintha hozzá jöttek volna be órára.
Annát, a biológiát tanító kollégan?jét sírva találta. Levágták az óráját.
– Amikor aláírtam az óráimat, izgalmamban pont azt az órát nem írtam alá, amelyiken benn voltak. Mindegyiket aláírtam, csak azt nem. S kifogásolták, hogy a biológiát nem tanítom elég „dialektikusan”.
– Tessék? Azt hogyan kellene? – kérdezte Noémi. Senki sem válaszolt a kérdésre. Csak Anna kesergett.
– Egész vasárnap készültünk nálam otthon a gyermekekkel, hogy „megszervezzük” az órát…
Tehát az óra kirakatóra volt, s abban is hibát találtak… Noémi szorongó szívvel ment megnézni a jegyz?könyvet. Az inspektorok kifogásolták, hogy matematika és fizika órákon nem érvényesül elégé a differenciált tanítás elve. Ajánlották, hogy különböz? nehézség? feladatokat adjon a gyengébb, és a jobb diákoknak, képességük szerint. De hát… Noémi kérd?en a belép? igazgatón?re nézett. Pont ?t vádolják ezzel?
– Még három embert akartak szankcionálni fizetésük 5%-ának levonásával egy illetve három hónapig. Ezt elintéztem, de a biológia órát már nem tudtam. Azt mondták, ?k is megütik a bokájukat, ha nem kapnak hibát, s valamilyen szankciót nem osztanak ki.
Tulajdonképpen hálás lehet azért a beírásért. Csak figyelmeztet?t kapott. Igaz, írásbelit. De ha legközelebb rajtakapják, hivatkozhat erre… Már ha ez egyáltalán számít valamit.
[1] Megtörtént az egyik brassói iskolában a hetvenes években.
[2] Összehasonlításként: egy kezd? tanári fizetés akkoriban 1800 lej volt, az átlagfizetés 2500 lej, egy 2 kilós kenyér ára 8 lej 40 bani.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
