Meg nem érdemelt jövedelem
Közelgett a Húsvét. Természetesen, mint vallásos ünnep, nem volt szabadnap. Ez még hagyján, de mást se lehetett kapni. A cukor, az olaj és a liszt jegyre volt, ám amikor havonta egyszer megérkezett, órákig kellett sorban állni érte. A tojást „ki kellett fogni”, s ha „jött” akkor órákig kellett sorba állni érte. A húsadagot, amit május elsejére „adott a Párt Nicolae CeauÃ?Ÿescu elvtárs gondoskodásából” még nem kezdték osztani. Majd Húsvét után, nehogy az emberek a Jézus feltámadását ünnepeljék a proletariátus nemzetközi összefogásának ünnepe helyett.
A szükség mindig rákényszerít a találékonyságra. Románia állampolgárai nemzetiségt?l függetlenül magasfokú kreativitásról tettek bizonyságot. Volt, aki „alulírottakkal[1]” váltotta meg a bejárását a Párt-kantinba, ahol még hozzá lehetett jutni ehhez-ahhoz. Volt, aki addig ügyeskedett, amíg közelébe nem került a Párt-hierarchiának. Volt, akinek jó volt az ismeretsége, olyan is akadt, aki vendégl?b?l szerzett húst, kifizetvén az egész vendégl?i menü árát. Akadtak „hivatásos sorban állók” (f?leg nyugdíjasok) akik a „munkásosztály” helyett beszerezték, ha nem is a színhúst, de legalább a csirkehátakat-szárnyakat, az úgynevezett „takamurit”[2], amib?l ha mást nem is, de levest vagy paprikást lehetett f?zni. Felértékel?dött városon a falusi rokonság, hiszen a falun lakó szül?kt?l be lehetett szerezni egy-két tojást, még csirkét is. Divattá vált nagyvároson is az állattartás, de hát tömbházlakásban nem lehetett, noha arra is akadt példa, hogy az erkélyen neveltek csirkét a szomszédok örömére. Volt, aki nutriát (vízipatkányt) nevelt, két legyet ütve egy csapásra, a sz?rméjéb?l sapkát-bundát varratott, a húsát megette. De hát mitév? legyen, akinek nem volt gusztusa az alulírotthoz, többgenerációs városlakó létére tömbházban is lakott, mert a szül?i házat a CeuÃ?Ÿescu-féle városrendezési ?rület letarolta az egész városnegyeddel együtt, hogy tömbháznegyedek szülessenek helyettük? S sorbaállásra kapható nyugdíjas sincs mindenkinek a házában.
Noémiéknál se volt.
Léteztek „feketébb” források is, mint élelmiszerbolti, vendégl?i vagy húsgyári ismer?sök, ám ez már kockázatos vállalkozás, mert az ismer?ssel együtt lehetett dutyiba[3] menni. Ennek ellenére ez az iparág virágzott. A húsnem? „keményvalutává” vált, s a kávé és a Kent cigaretta mellett azzal lehetett megkenni a döntéshozó személyeket. Orvosnál is illett „könyökkel kinyitni az ajtót.”[4] No persze, elindult az ellenoffenzíva is, tipikusan kommunista módon, aminek sok „kis hal” áldozatul esett. Vagy jó ürügy volt „megszabadulni” egyesekt?l, mivel mindenki csinálta, csak „el kellett kapni.”
Egyik nap megint „beszállította” Áron Noémit az állomásról. Noémin látszott, hogy koppan le a szeme az álmosságtól.
– Sorban állt tanárn?? – kérdezett rá Áron.
Noémi bólintott.
– Hajnali kett?t?l. Édesapám beteg, nem tudott kiállni. S hiába álltam sorba csirkeaprólékért – tette hozzá. Ha tovább ott maradok, lekésem a vonatot.
– Vegetariánus húsvétra készülnek?
– Igen… – felelte Noémi lemondó hangon. – A fagyasztónk kiürült. Még tojásunk sincs, hogy sajtot rántsak.
Áron nem válaszolt. Az ötödikben érezte, hogy magyarázat közben nem bír már a lábán állni. Nem els? elvesztett éjszakája volt. Összegy?lt. Leült, a katedra mögé a székre, s onnan magyarázott. Nagy derültség térítette a valósághoz. Elaludt magyarázat közben, a mondat közepén.
– Bocsánat, nagyon fáradt vagyok… – magyarázkodott.
A vihogás tovább tartott, csak Enik? kérdett rá.
– Sorban állt tanárn??
Noémi bólintott.
– S ugye hiába? – ett?l a kérdést?l az osztályban feszült csend lett.
– Hol maradtam el? – kérdezte Noémi válasz helyett, s felállt a katedrától. Aznap még egyszer „kikapcsolt” magyarázat közben, de akkor már nem kezdtek el vihogni a gyerekek. Inkább szánakozóan néztek rá.
Szüneten bement a titkárságra, s megkérte a titkárn?t, hogy f?zzön neki még egy kávét. A titkárn? ránézett, majd szó nélkül ment kávét f?zni.
Aznap az ötödikesekkel tartott volna pótórát. Kilépett a tanáriból azzal a szándékkal, hogy az ötödikbe menjen, amikor Jancsival találta szembe magát.
– Tanárn?, ma senki sem marad pótórára…
– De…
– Pihenje ki magát tanárn?, a többiek már hazamentek, én is csak azért maradtam, hogy mondjam meg! – mondta, majd futásnak eredt. A távolból köszönt vissza.
Leült, s az asztalra hajtotta a fejét. A titkárn? ébresztette fel.
– Lekésed a vonatot…
Áron várta. El?zékenyen elvette a táskáját, s betette a kocsiderékba.
– Csiripelték a madárkák, hogy ma nincs kedve gyalogolni – fogadta Áron. – Üljön fel!
„Csak le ne essek a bakról” – gondolta Noémi, de a rövid szunyókálástól a széken kicsit magához tért. Félúton lehettek, amikor megszólalt Áron.
– Vigyázzon, hogy emeli le a csomagját! Törékeny.
Noémi azonnal megértette.
– Nem fogadhatom el… – hárította el önérzetesen az „alamizsnát”.
– Nem t?lem van, bár megfordult a fejemben. Azért kérdeztem rá a reggel. Ezt egyik diákjának az édesanyja adta. Akit hetente ingyen és bérmentve pótóráztat. Már rég hálás akart lenni önnek, nem mert a csomaggal az iskolába menni. S nemcsak a kollégái miatt. Az iskola a rend?rség el?tt van.
– De ez…
– Nem megvesztegetés. Nem azért kapta, hogy valami törvénytelent tegyen. Megdolgozott érte. Alaposan.
– Valóban nem esik abba a kategóriába – ismerte el Noémi. – Nem öt évet kapnék érte, mint egy emberölésért, csak egy évet meg nem érdemelt jövedelemért. Mint Dr. Deleanu, a brassói n?gyógyász. Bement hozzá valaki, s hálapénzt ajánlott fel neki. Nem fogadta el el?re. „Legyünk túl a m?téten, felesége legyen jobban, s akkor lássuk, van-e kedve hálálkodni. Nehéz m?tét, nem tudom a sikerét garantálni, mert a legszükségesebb anyagaim is hiányoznak”. Megvolt a m?tét, sikerült, s az illet? megint el?vette a borítékot. Úgy látszik Dr. Deleanunak el?érzete volt, mert megint nem fogadta el a borítékot. A férfi letette az asztalra. Kollégája szólt rá, hogy tegye már el, mert valaki meglátja, s baja lesz. A CeuÃ?Ÿescu által betiltott kaparások miatt állandóan ott szaglászott a szülészeten a rend?rség. Eltette. A rend?r meg is jelent hamarosan, s megmotozta. Megtalálta nála a borítékot a bankókkal, amelyeken csak ultraibolya fényben látható tintával azt írta „MITÃ?â??” (Megvesztegetés). Bezárták[5].
– Honnan tudja a történetet?
– Édesanyám a szülészeten n?vér.
Közben beértek az állomásra.
– Ne nyitogassa a vonaton! – szólt rá Áron.
Nem volt visszaút. Szemet szúrt volna, ha visszaadja.
Noémi kiemelte a táskáját. Rögtön érezte, hogy nemcsak tojás van benne.
– Ne féljen, nem folyik – nyugtatta Áron. – De vigyázzon, nehogy elaludjon. Még meglophatják. Amilyen emberek utaznak ezen a vonaton.
Sepsiszentgyörgyig nagyon izgatott volt. Aztán lassan kezdett megnyugodni. Ám alig hagyták el Szászhermányt, két rend?r lépett a fülke nélküli vagonba, és igazoltatni kezdtek. A csomagokat is elkérték és belenéztek. Álljon fel, s menjen a vonat vége felé? Azonnal gyanút kelt. Háttal ült menetiránynak, s nem látta mennyi van még Brassó-Triajig (ejtsd: triázs) a rendez?-pályaudvarig. Szerencséjére az egyik férfi csomagjában találtak valamit, s belekötöttek. ? elkezdett araszolni az ajtó felé. Ahogy megállt a rendez?-pályaudvaron, leszállt. Visszapillantott a már mozgó vonatra. Az ablakon kinéz? rend?r ?t nézte. Gyanús lett.
Otthon tizeöt tojást talált a csomagjában, és két csirke combjait és melle húsát. Három combból meglesz a húsvéti ebéd, a többit lefagyasztotta. Van mib?l sütni, s?t hét piros tojást is tud festeni. Több kellene, de hát nem használhatja mind el. Ki tudja, mikor juthat még hozzá. S ezt az ijedtséget nem akarja még egyszer átélni.
Másnap az ajtó mellett kapott helyet a vonatban. Alig indult el a vonat, megint ott voltak a rend?rök. Vele kezdték az igazoltatást.
– Itt van a bérletem, és a személyim is – nyújtotta át az iratait.
– A tegnap miért szállt le a Brassó-Triajnál?
– Mert meglátogattam egyik barátn?met, aki errefelé lakik.
– S mi volt a csomagjában, mert kövérebb volt? – kérdezte a rend?r, miközben Noémi csomagjában matatott.
– A könyveim, rögtönzések, eserny?, s egy ajándék. Barátn?mnek születésnapja volt – hazudta Noémi egyenesen a rend?r szemébe nézve. Közben a szíve úgy dobogott, hogy majd kiugrotta torkán.
A rend?r egy ideig farkasszemet nézett vele, majd megcsóválta a fejét, s arrébb lépett, de még visszafordult.
– Még találkozunk…
A vonat szinte Brassó-Trianál volt már, amikor egy n? elkiáltotta magát:
– Tolvaj! Segítsenek, elvitte a pénztárcámat!
A tolvaj, ki feltehet?en addig háttal utazhatott, s nem látta a rend?röket, felugrott, kilépett az ajtón, kinyitotta a vonatajtót. Majd ugrásra készen a rend?rök felé pillantott. Látván, hogy azok a fülük botját se mozdítják[6], nyugodtan megvárta, amíg a vonat eléggé lelassul, csak utána ugrott le, majd elszaladt.
A kárvallott felháborodottan kérdezte:
– Miért nem fogták el? Miért nem segítettek?
– Nem a mi dolgunk. Mi a gazdasági rend?rség vagyunk. Feladatunk elfogni az olajjal, cukorral és hússal üzérked?ket. Menjen, és tegyen feljelentést a brassói vasúti rend?rségen, 24 órán belül.
– De én Nagybányáig utazok most, hogy tegyek panaszt Brassóban?
– Brassó határában történt, hozzájuk kell mennie panaszt tenni.
[1] Besúgó volt
[2] Román neve az ilyen csak csontos részeket tartalmazó csomagoknak az volt, hogy „tacâmuri de pui” (szó szerinti fordításban csirketeríték)
[3] börtön
[4] Mert tele a kezed “figyelmességgel”
[5] Megtörtént a 80-as évek elején, Brassóban.
[6] A Temesvári törvényszéken voltam tanúja egy hasonló jelenetnek.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
