Mikor kitört az első világháború, a Fekete család már elég jelentős összeggel rendelkezett ahhoz, hogy visszaköltözzenek a császárvárosba, Bécsbe. Fekete ezt többször is megemlítette Júliának, ám az hallani nem akart erről.
– Maga nem megy sehova sem. Itt maradunk és punktum.
– Mondd meg nekem, miért nem akarsz visszamenni, hiszen ott is élhetnénk így, mint itt, és ez a nyelvtörő magyar mégse megy nekem igazán. Még mindég csak törve beszélem.
– A gyerekei már itt születtek és azok magyarok. Maga csak dolgozzon tovább, a nyelvvel ne törődjön semmit. Szerencsére nem a szájával keresi a kenyerét, hanem a kezeivel.
Ismét nem volt apelláta. Fekete fogta magát és jelentkezett önkéntesnek. Persze megfelelt és hamarosan meg is kapta a behívóját.
– Mit tett maga, őrült!? – korholta a felesége. – Csődbe akarja vinni az egész üzletet? Eszénél van maga? Mit fogok kezdeni itt maga nélkül két gyerekkel?
– Nyugodjon meg kedvesem. Háború van és mindegy most, hogy Bécsben vagy Budapesten élek, teljesítenem kell a kötelességemet.
– Magának az a kötelessége, hogy családjáról gondoskodjon, és nem pedig hadakozni. Maga nem politikus. Majd én elintézem, hogy felmentést kapjon.
– Maga kedvesem nem megy sehova sem. Mostantól maga fogja vinni az üzletet. Eddig is maga vezette, hiszen én csak dolgoztam miközben maga rendelkezett, befektetett és közben nem egyszer mindent feltett a kártyára, amit ugye minden este játszik. Eddig szerencsénk volt, megúsztuk, sőt a szerencse mindig maga mellett állt. Mostantól majd kicsit kevesebbet fog kockáztatni, és több időt szentel a család érdekének.
Júlia nem akart több vitát.
– Na rendben van. Akkor vonuljon csak be és hagyjon itt engem két apró gyerekkel. De ha esetleg megpróbálna nem visszajönni, merészel hősként meghalni, a túlvilágon megkeserítem még az életét.
– Miért, magának már ott is vannak kapcsolatai?
– Ne érdekelje az magát. Szóval most berukkol, és én gondoskodni fogok róla, hogy egy év múlva magát kitüntetéssel leszereljék.
Ám nem minden történt így. Vencel berukkolt, és mint fodrász a tiszturak bajszát kente–fente és a fejük bozontját is gondozta. Egyszóval továbbra is fodrász maradt, csak éppen kint a harctéren. Ám ő nem volt olyan szerencsés, mint a felesége hitte, mert a század hamarosan fogságba került tisztestől, mindenestül, méghozzá muszka fogságba. Nehéz dolog volt az, mert valahová a kozákok közé vitték őket. Vencel az elején kénytelen volt minden alja munkát megcsinálni, hiszen azt gondolták róla, hogy amolyan tiszti szolga, csicskás. Egy nap aztán elé állt egy nagybajuszú kozák és megkérdezte tőle, mi is a tanult szakmája.
Vencel elmagyarázta neki kézzel–lábbal meg azzal a kevés orosz nyelvtudással, ami rátapadt, hogy mihez is ért igazán.
– Na magyar, akkor most kapjad össze magadat. Először engem fogsz megborotválni, és ha megfelelsz és „túlélem”, na meg te is, akkor utána az asszonyomat kell kezelésbe venned.
Vencel fogta a szerszámait és nekilátott a parancsot teljesíteni. A kozák tiszt nagyon meg volt elégedve az új „fizimiskájával”.
Vitte a feleségéhez, hogy őt is meg kell „formáznia”. Figyelmeztette azonban, hogy ő kényesebb.
– Most még meggondolhatod magadat.
– Állok elébe.
A kozák tiszt dácsája akkora volt, mint egy kisebb palota. Cseléd is bőven akadt, mert sok hadifogoly itt volt kénytelen dolgozni. A tiszt felesége egy termetes asszonyság volt, akinek be nem állt a szája, és ha valamelyik cselédje nem teljesítette a kívánságát, hamar eljárt a keze. A tiszt váltott néhány szót az asszonyával, majd nagy büszkén mutatta az újra nyírt hetyke bajuszát.
Az asszony ránézett Vencelre és intett neki, hogy kövesse. A szobájába vitte, és leült a nagy velencei tükör elé. Vencel elkezdte fésülni és különféle elrendezésbe tenni hatalmas hajkoronáját és közben kérdezgette az asszonyságot, hogy melyik az a forma, ami tetszene neki. Végre megállapodtak egynél és Vencel munkához látott. Annyira jól sikerült, hogy az asszonyság miután elkészült, behívta a két lányát is, hogy azokat is „stuccolja” már meg egy kicsit. Munkája befejeztével a kozák tiszt felesége pár ékszert és drágakövet ajándékozott Vencelnek és meghagyta neki, hogy ezentúl, ha üzennek neki, azonnal álljon rendelkezésükre. Ettől kezdve Vencelnek rengeteg dolga akadt. Mert nem csak a tiszti állományt beretválta és nyírta, hanem azok asszonyait, családjuk nőtagjait is. És persze mindenütt gazdagon jutalmazták. Jól ment a sora, de egy idő után kezdett honvágya lenni. Rengeteg levet irt haza Júliának, válasz egyre sem érkezett.
A háború lassan a végéhez közeledett. Vencel szinte alig tudott róla, mi a hadi helyzet.
Júlia eközben vezette az üzletet és dühöngött azon, hogy Vencelnek esze ágában sincs hazajönni. Mert a levelek, amik érkeztek a hadifogságból, nem arról szóltak, hogy milyen a fogság, hanem arról, kit, hol, merre meddig ismert meg egy–egy estély alkalmával, hogy utána ő lehessen a házi fodrászuk. Júlia azt gondolta, Vencel csak egyszerűen elhagyta a két gyerekkel, Vilmossal és Ludmillával. Tervet agyalt ki. Először is jól felszerelte magát pénzzel. A két gyereket és az üzleteket Vencel testvérére, Gyulára bízta és egy oroszul jól beszélő volt frontharcossal útnak indult, hogy haza hozza a férjét. Vagy egyhónapi utazgatás után megérkezett oda, ahol Vencel élt. Nehezen akarták beengedni a kis városba, sok kozákot kellett megvesztegetnie. Hol egy ékszer, hol egy kis pénz és csak utána kapott útbaigazítást. Mégis ráakadt Vencelre, fejét elborította a „vörös köd”.
– Mondja, maga itt fogoly, vagy vállalkozó? Csak jön–megy maga itten, állítja élire a pénzt és kisebb gondja is nagyobb annál, hogy Budapesten van három üzlete, egy menedékháza és két gyereke. Mindennel nekem kellett törődni és maga meg itten lazsált. Na, azonnal kapja össze magát. Vége az „arany szabadságnak”, várja az üzlet és a munka.
– Júlia! Én itt fogoly vagyok. Kiváltságos helyzetem annak köszönhetem, hogy van két jó kezem.
– Ne magyarázzon nekem. Szedje össze a motyóját, a többit meg bízza rám.
Azzal sarkon fordult és egyenesen bement a kozák „bojárhoz”. Vagy félórás alkudozás után meggyőzte, hogy Vencelt azonnal engedje el. Nem a bojár volt ennyire engedékeny, hanem a felesége.
– Aki egy férfiért ennyi viszontagságot vállalt, azt díjazni kell!
A hadifogság elég szép pénzt hozott, mert Vencelnek annyi ékszert is drágakövet ajándékoztak, amiből bőven jutott mindenre. Elhatározták Júliával, hogy egy saját házat építetnek maguknak. Bőven megvehették volna a Hunyadi úti „palotát”, de Júlia nem akart tovább ebben a környezetben maradni.
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Avi Ben Giora.
