Az esküvő után összeült a családi kupaktanács. Vilmost meg kellett győzni, hogy mondjon le arról, hogy üzletet nyisson Jankával.
– Fiam, csak nem képzeled, hogy megengedem azt neked, hogy a legfőbb konkurensem légy? – kezdte az apja, Vencel.
– Mégis akkor mit csináljak? Jankával családot akarunk, és mindenkitől függetlenül szeretnénk élni.
– Maradjatok mind a ketten az üzletben. Jutalékot fogtok kapni és nem fizetést. Szükségünk van a munkátokra.
– És még is hol fogunk lakni? Egy lakást azért csak veszünk magunknak.
– Minek? Tegyétek el a pénzt, vagy csináljatok vele, amit akartok. Van itt elég hely szerencsére. A kanonok urat nem fogjuk kiköltöztetni. Az alagsort átépítetjük, a cselédség kap egy másik szuterén helyiséget. Van egy kosztos, ő a festő nem zavar sok vizet. Igaz nem tud fizetni, csak a festményeit adja nekünk meg a szobrait, de apád nem akarja kitenni. Már pár képét jó áron el is adta.
– Jó, jó, de hova költözik Ludmilla és Jóska? Csak nem maradnak fent a Zsiros hegyen?
– De igen. Ritkán szoktak lejönni a városba, és ha mégis, akkor tudunk nekik is helyet biztosítani.
Ha nem is nagy örömmel, de belementek ezekbe a feltételekbe. Janka most már az úri kuncsaftokhoz házhoz járt ki, és persze szép bevételeket hozott. Vilmos üzletvezető lett az apja mellett. Egyre inkább ő lett a bálványozott hajszobrász, akiért szinte versenyeztek a kuncsaftok.
Ludmilla a menedékházat vezette Jóskával. Beiratkoztak az akkor leghíresebb szakácsiskolába, a Gundelnél. Hétvégenként telt ház volt mindig, mert hamar híre ment a kitűnő konyhának és az olcsó áraknak. Jóska még egy fuvarozási céget is összehozott, mert nagyon értett a lovakhoz.
Minden normális kerékvágásban ment. Alig egy év múlva már mind a két fiatalasszony terhes lett. Először Janka szülte meg a kislányát, Évát, akit családon belül csak Mukinak neveztek. Rá pár hónapra Lúcsia, aki Ducus becenevet érdemelte ki, mivel csecsemőnek is már eléggé pufók volt. Semmi sem zavarhatta meg ezt a nagy családi idillt, csak a háború, melynek előszeleit már érezni lehetett. Szinte közvetlen előtte született meg Ludmilla másik lánya, aki szintén az Éva nevet kapta, de családon belül a Dézinek szólították.
– Most már elég lesz a gyerekekből – korholta lányát Judit. – Nem fogod győzni együtt a gyerekeket meg a munkát, és nem fogunk külön személyzetet felvenni, mert akkor elmegy a haszon.
Dacára annak, hogy mindenre rendesen jutott, a „nagysága” továbbra is keményen a fogához verte a garast. Ha ő volt az unokákkal, azok bizony nem kaptak rendes ételt. Egy főzelék valami feltéttel, és ezzel még nem is lett volna nagy baj, ha a főzelékben nem állt volna meg a kanál. De Júlia nem tanult a Gundelnél főzni, ahogy József vagy Ludmilla, és a konyhai munkákkal mindig is hadilábon állt.
– Nem kell kényeztetni a gyerekeket. Tápláló ételeket kell nekik adni.
A ruházatuk volt a másik, amiért sok hajcihő ment. Ludmilla mind a két gyereknek saját maga varrt ruhácskákat, sőt Mukinak is, hogy egyformák legyenek.
– Úgy járatod ezeket a gyerekeket, mint valami grófi ivadékokat. Minek? Mindenki tudja a környéken, kiknek a gyerekei, ezt nem kell még a ruházatukkal is kihangsúlyozni. Egyszerű ruhákat kell nekik varrni, csak semmi luxus, mert azt szokják meg.
Spártai módon igyekezett nevelni az unokáit. Egyetlen egy dolog volt, amiben kivételt tett. Mind a három unokáját megtanította kártyázni és velük vívott nagy kártyacsatákat. A háború kitörése nem érte váratlanul őket. Számítottak rá. Vencel erősen gondolkodott azon, hogy elmennek Angliába, ott rendezkednek be inkább. Elvész, pusztul, amit nem tud pénzzé tenni, de nagyon nem tetszettek neki az akkori történések. Hiába mondta a feleséginek ezt, Júlia letorkolta.
– Vencel maga ne foglalkozzon politikával és üzlettel! Erre itt vagyok én. Maga csak dolgozzon, a többi az én dolgom. És meg ne próbáljon önkéntesnek jelentkezni valahova. Most nem fogok maga után menni, kiváltani, ha fogságba esne.
Vilmost és Józsit is elvitték sorozásra, de Júliának voltak kapcsolatai, hogy elintézte nekik a felmentést hivatkozással arra, hogy fiatal férjek meg nélkülözhetetlen munkások. Nem hiába járt fel ő és Janka együtt a kormányzóné őexcellenciájához hetente, hogy eleget tegyenek kéréseinek frizuráját illetően.
Arra akarták felszólítani őket, hogy az üzletből bocsássanak el munkásokat, akik az üldözött néphez tartoztak. Vencel ezt nem engedte meg. Szó szerint kihajította a hivatalos közegeket, amikor azok számon kérték tőle, hogy miért alkalmaz zsidókat. Vencel – mivel nem beszélt még akkor sem jól magyarul – németül adta ki az útjukat. Aztán egy idő után ezeket az embereit jó néhány más menekülttel együtt a menedékházban bujtatta el. Addigra a menedékház már nem esett ki a közlekedésből sem.
Vencel rendes utat építtetett. Vilmos egy autót vett, amin magát és a családot fuvarozta hétvégén. Később Vecel átkozta is magát, hogy nem hagyta meg olyan elszigeteltnek a menedékházat, amilyen azelőtt volt.
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Avi Ben Giora.
