A Cóbel család valahonnét Kassa környékéről települt át Budapestre. Valaha, mint kőművesek keresték kenyerüket. Az egyik fiú „benősült”, egy pesti vállalkozó, File Joszef leányát vette feleségül. Mint építész próbált szerencsét ifjú feleségével, és az akkor épülő Pesten több jelentős épület felépítésében vállalt jelentős szerepet. A házasságból két fiú született. Az idősebbik követte apja nyomdokait és építési vállalkozó lett, míg a kisebbik a katonai pályát választotta. Az első világháborúban vitézségi érmet is szerzett magának. Ő volt az, aki hamarabb nősült. Budai gazdag lányt vett feleségül. Nagy vagyont kapott a lány hozományul, így hatalmas házat építettek Budán. Miután megszületett István, a gyermekük, otthagyta a katonai pályát és bátyjával társult. Közben bátyja is megnősült és öccse háza mellé egy takaros másik házat építtettek. Itt két gyermek született. Egy kislány és egy kisfiú. Istvánnak így helyben voltak a játszótársai. Mind a három gyerek szorgalmas tanuló volt és jó eredményeket értek el, de egyikük sem tudta még igazán, hogy mire is képezze ki magát. István nagyon szeretett rajzolni és érdekelte az építészet is. Miután befejezte a gimnáziumot, a Műszaki egyetemre iratkozott be. A másik két gyerektől hamar el kellett szakadnia. A kislány, akiből szép, fess nő cseperedett, időközben fiatalon férjhez ment és Amerikába hajózott. A testvére, János pedig Németországba ment tanulni. Gépészmérnök lett. Teltek az évek, István lassan kezdte úgy érezni, hogy az építészet igazán nem köti le, egészen más érdekli. Egy nap aztán oda is állt édesapja elé.
– Kedves apám! Tudom, hogy már eddig is sok pénzt fektetett bele az én taníttatásomba, de úgy érzem, ez nem nekem való. Festő szeretnék lenni.
– Festő? Az meg micsoda, milyen szakma? – nézett rá apja meglepődve.
– Tudja édesapám olyan művészféle, aki megörökít pillanatokat, szép tájakat, embereket fest meg.
– Hm! És mondd, mennyit keres egy ilyen „művész” vagy micsoda?
– Azt én nem tudom. Akikről hallottam, akiknek a képeit ismerem, azok sajnos mind szegényen haltak meg. Talán egy volt köztük, Munkácsy Mihály, aki vitte is valamire, de ő korán meghalt.
– Figyelj ide édes fiam! Lehet, hogy nagy vagyont fogok rád hagyni, de csak egy feltétellel. Ha kitanulsz egy rendes polgári foglalkozást, amiből magad és a leendő családodat is el tudod tartani, mert gondolom, előbb utóbb majd akarsz te is családot, akkor igen. Ha nem fejezed be az egyetemet, nem leszel mérnök, ha nem valami mihaszna piktorrá akarsz válni, aki csak a nők után kujtorog, arra nem vagyok vevő. Ha már építész leszel, tőlem legyél festő vagy akármilyen művész, de te saját magad fogod állni a számlákat. Keresd meg a hozzávalót.
Istvánnak nem nagyon tetszett ez a beszéd, de nem ellenkezhetett. Így tovább folytatta tanulmányait a Műegyetemen és hamarosan, mint építész szerzett diplomát. A festést azért nem hagyta abba, ha ideje engedte, akkor nyaranta egy festőtáborba is ellátogatott. Amikor egy alkalommal megkérdezte a „mestert”, hogy lehet–e belőle majd egyszer művész a „mester” kitérő választ adott.
– Ha azt mondanám most magának, hogy nagy művész lesz, akkor hazudnék. Ezt így, most még nem lehet eldönteni. Nem rosszak a képei de az, hogy nekem tetszenek, az nem jelenti, hogy maga művész lesz. Bizonyára tudja, hogy Van Gogh egész életében egy festményt sem adott el, és mint teljesen elszegényedett ember halt meg. Pedig ő is, mint maga fiam, egy jó anyagiak közt élő család gyermeke volt. Tehát ezt magának kell eldöntenie, hogy mit választ. Vagy a kínlódást, sikerre várva, hogy majd egyszer valaki felfedezi a képeit, vagy megmarad hobby–festőnek.
István nem hagyta abba a festést, de pusztán csak pihenésképpen, passzióból csinálta. Az energiáját és tudását az építészetbe fektette. Hamarosan jelentős eredményeket ért el, és mint apja társa ért el szép sikereket. Miután megnősült, Európa egén sűrűsödni kezdtek a viharfellegek. Apja már beteges volt, az egész üzletet rá taksálta. Amikor halála előtt kitört a háború, így fordult a fiához.
– Örülök, hogy rám hallgattál, átvehetted tőlem az üzletet és bizonyítottad, hogy alkalmas vagy annak vezetésére. Kár, hogy az unokámat már nem fogom látni. Hallgass rám, menjetek el innét. Hagyjatok mindent, vagy tegyetek mindent pénzzé, mert itt nagy vihar lesz Európában. Menj minél messzebbre erről a kontinensről.
– De hova menjek, papa? Én itt születtem, minden ideköt. Nem tudom én ezt csak úgy feladni, anya is öreg már ahhoz, hogy bárhova is elvigyem.
Ez az egy dolog volt aztán, amiben nem hallgatott apjára, amit aztán később, meglett emberként sem bocsátott meg magának.
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Avi Ben Giora.
