Tele volt a város a tánciskolát propagáló plakátokkal. A két minden heccben benne lévő kebelbarát úgy döntött, hogy egy kicsit felpezsdítik ott a hangulatot. Túlkorosan bár, de beiratkoztak. Nagyon nehezen tudták eljátszani -meg sem próbálták-, a komolyságot, maga az a szó, hogy tánciskola, a nevetés felsőfokát hozta ki belőlük.
Nagy hangon, sőt egyenesen vagánykodó harsogással érkeztek az első órára. Szokásuktól eltérően nagyon relatívan értelmezve az időt, teljesen komolytalan és haszontalan dolognak fogva fel az egészet, itt nem alkalmazták az amúgy minden másban érvényesnek minősülő precizításukat. Megszeppent gyereksereg, náluk négy-öt évvel fiatalabbak ültek körbe és egy tag, túlkomoly, önmagától elérzékenyült hangon, illemórát tartott. Ők harsogva bebattyogtak üres széket keresve, amikor a békés előadó hirtelen úgy rájuk förmedt,
hogy egy pillanat alatt a megszeppentek szintjére zuhantak.
Teltek, múltak a hetek, egész jó bulinak minősült az egész, talán az illemórák, azok kimaradhattak volna a maguk gyermeteg stílusában, de a rengeteg lány már kevésbé. Csabesz az egyik éppen érettségi előtt álló lánnyal igen jó kapcsolatba keveredett, elsősorban a tánciskola keretén belül. Miután ezek mindig nappal zajlottak, így mindig nappal kisérte őt haza. Kicsit meglepte amikor a lány azzal állt elő, hogy szeretné, ha megismerné a szüleit, ilyen helyzetbe soha nem volt azelőtt. Esze ágában sem volt nősülni és semmilyen komoly kapcsolatba keveredni senkivel. Annál is inkább meglepte, mert a hazakíséréseken kívül gyakorlatilag semmit nem követett el.
Egye fene, gondolta, olyan nagy baj nem lehet belőle, kipróbálja milyen az az olyan, mikor lányos családnál, a szülők aggódva csemetéjük sorsa felől, leellenőrzik az estleges lovagjelöltet, pontosan tudva, ha egy kicsit emlékeznek saját fiatalságukra, hogy ezzel természetesen semmit nem védenek ki, afféle önmegnyugtatás az egész. -Ám legyen!
– Jaj, nagyon örülök, édesapám már úgy várja, hogy megismerjen!
– Édesapád? Te így hívod a faterodat?
– Igen. Miért, te hogy hívod a tiédet?
– Fater, Apu. Nem tesz semmit. Egyáltalán honnan ismer az édesapád?
– Ó, sokat meséltem neki rólad.
– Rólam? Dehát semmit nem tudsz rólam tulajdonképpen! Az egészet három szóban elmondhattad neki: tánciskola, hazakísérés, beszélgetés. Ennél többet nem nagyon tudtál neki mesélni.
– Dehogynem. Nagyon érdekli a munkád és hogy az egyetemre jársz.
– Bumm, és akkor mi van ha egyetem?
– Tudod neki az nagyon nagy szó és innen a tizenkettedikből, nekem is az. Na, akkor bejössz?
– Most? Elment az eszed, rá sem vagyok készülve. Tudod mit, holnap erre jövök a munkavégzés és az előadások kezdete között, ha ez megfelel neked és a kedves papádnak.
– Nem csak neki, anyukám is nagyon vár, meg a hugom is.
– Ez itt egy családi összeesküvés? – Kacsintott az aranyosan mosolygó, huncutkás, alacsony termetű, igen csinos lányra.
– Ne legyél már ilyen undok!
– Tessék kérem megnyugodni, itt leszek holnap. Fáradalmaim előzetes díjazásául, kérnék szépen némely csókokat!
– Úgy beszélsz, mint egy fiskális. Nesze a csók! – És Pircsike a nyakába ugrott.
Eljött a másnap, Csabesz a városon belüli lehető legtávolabbra elvillamosozott a lány kedvéért. Miután leszállt, mappájával a hóna alatt, elindult a családi ház irányába. Kicsit osztotta, szorozta az idejét, aznap még millió tennivalója volt, úgy fél órára saccolta előzetesen a vizit maximális idejét. Gondolataiból mintegy rémült sokkal ébredt magára, amikor előre nézve a kapuban kisebb seregnyi, füligmosoly társaság élén -papa, mama, gyerekek-, várta az a leányzó, akit bár szimpatizált, de semmi több.
– Ez itt a családom. Édesapám, édesanyám és a hugom. – Előszónokolt Pircsike.
– Tiszteletem… – itt egy kicsit elakadt, mert a lány családi nevét elfelejtette. Nem volt gond, a bácsi majdnem a nyakába ugrott.
– Kedves Csabesz, úgy örülök hogy megismerhetem, kerüljön beljebb! Margit néni és Sancika, a kisebbik lányom. Úgy vártuk már a személyes megismerkedést!
Csabesz egy kicsit megijedt, hogy mit akarnak rajta személyesen megismerni olyan emberek, akik néhány nappal ezelőtt a létezéséről sem tudtak, de azért beténfergett.
– Ha meg nem sértem, tegezhetem?
– Hogyne tegezhetne. – Akkorra már kiderült, hogy a bácsit Józsi bácsinak hívják, így könnyedén a kisujjából
Csabesz hozzátette – Józsi bátyám, megtisztel.
– Gyere menjünk be a nagyszobába, ott készítettünk neked egy kis figyelmességet.
A fiú egyre kellemetlenebbül érzte magát, főleg mikor a szobába betoppanva egy kisebb násznépnek is elegendő
sütemény és alkohol mennyiséggel terhelt gyönyörű damasztabroszos körasztal mellé tessékelték.
– Hát mesélj magadról! Mondhatom úgy, hogy fiam?
– Mondja Józsi bátyám, nyugodtan mondja. – ha magának ez jó, gondolta Csabesz.
– Na, akkor igyunk az egészségünkre, az egészségetekre! – Tette hozzá jelentőségteljesen.
– Egyedül vagyok Józsi bátyám.
– Ej, mesélte a lányom, hogy vicces figura vagy.
– Én tényleg egyedül vagyok.
– Egyedül, egyedül. Meddig vagy egyedül, nem sokáig leszel már egyedül, nem kell itt pironkodni!
Itt már Csabesz nagyon szerette volna felborítani az asztalt, bár vonzó volt a lány, láthatóan szorgalmas, rendes emberek közé cseppent, csak éppen kicsit nagyon rámenősek. Megint csak osztott-szorzott magában, egy szó, mint száz, ő olyan szerepet játszik ebben a nem kívánt darabban, amit ezek elvárnak tőle, aztán innen az utcára kikerülve máshová, ilyen szerepet többé semmilyen szereposztásban nem róhatnak rá.
Közben valaki megkopogtatta az ablakot. A hugocska odaszólt:
– Zotya van itt.
Mindenkinek lehervadt a mosoly az arcáról, hírtelen törni lehetett volna a csendet, vagy vágni!
– Ki lehet ez a Zotya? – Gondolta Csabesz, akitől így berezeltek.
– Vendég jön? – próbálta oldani a feszültséget.
– Á, semmi, semmi, oda se figyelj barátom, a lányomat figyeld inkább!
– Figyelném Józsi bátyám, de nem látom sehol. Hová tűnt Pircsike?
– Mindjárt jön, nem kell félni nem rohan el előled.
Addigra Csabesznek a napnál is világosabb volt, hogy ez a lány nem hogy nem fut el előle, hanem rárohan, sőt az egész család, annyira a férjfogó hangulat hatalmába kerültek. Aztán kisomfordált a mama és a hug a szobából, majd elnézést kérve az apa is. Úgy gondolta Csabesz, ha már ennyire családtagnak tekintik, körülnéz, mi folyik itt. Alig hogy kitette a lábát a szobából, a mama, az igen kedves mama, aki lépesmézként csurdogálva ejtette ki a nevét is, hónaljon ragadta.
– Gyere már drága Csabesz, nézd meg a színt!
Vajon mi van ezeknek a színjükben. Arról nem tudott, hogy kocsilerakatuk lenne. Egy drótkerítéssel körülvett,
kátránypapírral fedett falerakathoz vezette a kedves Margit néni.
– Na látod, ez a szín. Légyszíves egy kicsit maradj itt és nézelődj!
Életében annyi farakást látott már, meg bicikli küllőt, kerti szerszámot és vasdarabokat, hogy ezek nem ajzották fel az érdeklődését, amennyiben ez volt a céljuk. Csabesz félperces nézelődés után visszasétált az udvarba. A mama nekirohant.
– Kedves Csabesz légyszíves egy kicsit még nézz körül a színben!
– De hát körülnéztem, nincs ott semmi, farakások vannak.
– Nem baj, de most ne gyere be, mert baj van!
– Most nem baj, vagy baj van? Szóval maradjak, ne maradjak, mit szeretne?
– Azt hogy maradj kint a színben.
– Miért?
– Hosszú, majd elmeséljük.
– No fene, – gondolta Csabesz – hirtelen anyóssá változott időnek előtte a drágalátos Margit néni vendéglátóm.
Csak azért is megtudom, mi folyik itt. A kapuhoz ment és kinyitotta. Idegesen sétált Pircsike le, s fel a Zotya nevű valakivel, hátranézett olyan sötét szemekkel, amilyeneket azelőtt még soha nem látott a mosolygós lány arcán.
– Menj be légyszíves!
– Ha akarok bemegyek, ha nem, nem! Mondd már, mi van?
– Az van pajtás, hogy szétverem a fejedet!
– Az én fejemet? Miért vernéd te szét?
– Tizenegy hónapja fűzöm ezt a lányt, pár nappal ezelőttig együtt jártunk. A szüleinek nem klappoltam valamiért,
téged jobban szeretnek úgy látom.
– Érdekes történet, erről valahogy nem meséltél nekem Pircsike.
– Ne szövegelj, fekete öves karatés vagyok!
– Ragyogó! Én semmilyen öves semmilyen vagyok, ilyen értelemben. Úgy tudom, hogy azok nem szoktak csak fekete övesekkel verekedni. Mondanék valamit, járjatok csak nyugodtan együtt, köszönlek, nem kérlek.
– Ne beszélj már zöldségeket Csabesz!
Ekkor fordult sarkon Csabesz, mindenkin áttörtetve magát valahogy visszajutott a nappaliba, pedig igyekeztek az útját elállni kifelé és befelé is. Fogta a mappáját és elköszönt.
– Majd jövök még Margit néném, Józsi bátyám, most sok dolgom van éppen.
Mire visszaért a kapuhoz a majdani szülők és Pircsike által nem óhajtott lovag, aki egy évet fektetett az értelmetlen udvarlásba, eltűnt, vagy eltűntették, nem lehet tudni. Már csak a zavarodott Pircsike állt a kapuban. Megpróbált ugyanúgy mosolyogni, mint érkezésekor.
– Csabeszkám ne menj el, menjünk vissza a nappaliba és folytassuk, ahol abbahagytuk.
– Édes egyetlenem! Folytasd nyugodtan, ahol abbahagytad. Itt kint volt a kedves barátod, akiről nem is beszéltél, én meg odabent, aki nem is vagyok a barátod, csak olyan nem szerelmi szinten. Nekem ez magas!
Hirtelen jobb kéz felől előkapta a mappáját, majd teljes lendületből megállva visszarántotta és két kézzel megfogva, sokkal nagyobb erővel csapta a földhöz.Teljes hosszában ketté szakadt, így két oldalt egy-egy füzettel és ceruzával megtöltött mappa hirtelen két fél lett.
– Aranyos Pircsike, látod a mappámat milyen szépen szakadt végig középen? Ilyen szépen szakadt el ami lehetett volna esetleg, talán, ki tudja, ha nem ilyen rámenősen és hazug módon viselkedtek. Na, jól szétrongyoltam itt mindent!
Felszedte a földről a cuccait, hóna alá vágta és megnézte melyik irányba van távolabb a villamos megálló. Szüksége volt egy kis sétára. Biccentett a lánynak, sarkon fordult és elment. A színüres villamoson a kerekek csörtető ritmusára agyában ismétlődött, nem nő-sü-lök meg so-ha, nem nő-sü-lök meg so-ha, nem nő-sü-lök meg so-ha.
Ezt a fogadalmát négy hónapon át be is tartotta…
Legutóbbi módosítás: 2010.07.22. @ 10:19 :: Boér Péter Pál
