A legfényességesebb uralkodó hozzáillő, bölcsességet mímelő komor arccal trónolt, élet és halál uraként
színarany trónusán. Arcán a kegyetlen érzéketlenség vonásai mellett, amelyek nélkül funkciója elképzelhetetlen, a bölcsesség vonásai is -haloványabb módon- felderengtek. Tucatnyi, helyenként több tucatnyi -hagyományokra alapozott-, kegyetlen ítélet kimondásától valahol a szíve mélyén már elveszítette azt az együttérzésre késztetést, amit még valaha gyermekkorában érzett, mikor a nap 24 órájában a majdani uralkodói szerepre készítették fel, ügyelve, hogy a könyörületesség fogalmát lehetőleg saját bőrén megtapasztalva, felejtse el. Így, ha valamit vétett, nagyon megbüntették, a jutalma pedig egy jól elvégzett feladat után az volt, hogy csak kicsit büntették meg. Soha, de soha nem jutalmazták! Megkövült lélekben, úgy is nézett ki. Ha időnként meg nem mozdul, egy panoptikumi báb benyomását keltette volna.
Megtörték a csendet, ez általában főbenjáró bűn volt, kivéve ha ítélethozatalra hurcoltak valakit elé.
Kitárult az ajtó. A fogdmeg pribékek szinte hátrálva, szemlesütve cibálták lábánál fogva a földön húzva, az addigra ájulttá vert bűnöst.
– Ki ez az ember?
– Ó, legfényességesebb urunk, ő a te leányod testőrségének parancsnoka.
– Mit vétkezett?
– Minden hagyományt és törvényt megszegve, elvetemülten megérinteni merészelte fényességes leányodat.
-Ezért büntetése nem lehet más, mint lovak farkához kötve ketté tépetni az elvetemültet! Öntsetek rá egy korsó vizet, tudni akarom a részleteket!
A fogdmegek, kíméletlen, gondolkodás nélkül cselekvő, beprogramozott játékszerekként, teljesítették a
parancsot. Nyögött kettőt a szerencsétlen és egy serkentő rúgás hatására felmérte, hogy éppen hol tartózkodik. Térdre emelkedett.
– Megérintetted a leányomat?
– Úgy van, ó, legfényességesebb – nyöszörögte.
– Ezért keserves halállal kell halnod. Ugye tudod?
– Tudom, hogy ezt mondja a törvény és ezt mondja a tradíció. Engedd meg, hogy elmeséljem mi történt, nagyúr.
– Mondd!
– Ó, legfényességesebb nagyúr, a leányod a hegy tetejéről kívánta levetni magát, én ebben akadályoztam meg.
– Megérintetted a leányomat?
– Legfényességesebb nagyúr, megtettem, különben már csak holtan látnád őt viszont.
– Hogy merted áthágni az összes ősi törvényt? Neked, mint a testőrségének parancsnoka tudnod kellett, hogy
mindenkitől meg kell védened, még önnön magától is, de soha, semmilyen körülmények között nem érintheted meg.
– Ó, legfényességesebb nagyúr, én az életét mentettem meg, éppen azt, amiért szolgálok neked.
A szerencsétlennek esze ágában sem volt meghatni urát, hiszen tudta, hogy a meghatódottság érzése számára
ismeretlen. A legfényességesebb nagyúr nem tudott meghatódni attól elvonatkoztatva, hogy nagyon szerette a leányát, de a törvény, az törvény. Mindig és mindenkire egyformán vonatkoztatva. Eszébe jutott, mikor saját
fivérének nagyobbik fiát küldte a halálba ennél kisebb vétségért. Tulajdonképpen soha nem mérlegelt.
Döntéseit a meglevő törvények értelmében, azokat egyáltalán nem értelmezve, minden diferenciálás nélkül rótta ki. A földről felocsudott testőr ismerte az eljárást, jobban örült volna, ha úgy hagyják ájultan. Soha nem félt, ezt belőle kinevelték komoly sikerrel, most sem.
– Mondd a részleteket mégegyszer, hogyan történt!
– Ó, legfényességesebb nagyúr, leányod lelki válságban küzdve önmagával, már több alkalommal kísérelte meg
életét önkezüleg kioltani. A kötél elvágása nem vonta magával a hozzáértés szükségességét. Vágó- és szúrófegyvereit is ha jól szemmel tartottuk, időben el tudtuk távolítani. Most nem volt más lehetőségem, hogy eskümet, miszerint leányodat életem árán is megmentem bármikor és bármitől, betartsam, csak ha a szakadék szélén, ahonnan már ellódult, lábait elkapom.
– A lábait? – ismételte magából kikelve a nagyúr.
– Igen uram, fejjel lefelé ugrott.
– Hogy van a lányom?
– Az ijedtségen kívül semmi baja sincs. Nekicsapódott egy kicsit a hegy oldalának, de egyetlen komoly sérülést sem szenvedett.
Látható volt, hogy az ítélet kimondása fog következni, ilyenkor a nagyúr elgondolkodó, töprengő, bölcs ábrázatot erőltetett magára. Olyan színészi dolog volt ez tulajdonképpen, hiszen semmin nem gondolkozott, az ítéletek túlnyomó többségében csak a halálnem kijelölése képezte diferenciálás tárgyát.
Majd felemelte a fejét, az ifjúra tekintett és azt mondta.
– Ím, élek jogommal, hogy a törvény betűjét értelmezzem, így megkegyelmezek neked és arra az esetre- történetesen leányom megérintésére- tekintettel, a kiróvandó büntetést, ami kettétépésedet jelentené, kegyelemből, kötél általi halálra változtatom.
Vigyétek!
A nagyúr keserű szájízzel nagyot nyelt és a szerencsétlen testőr hihetetlen módon megkönnyebbülést érzett.
Legutóbbi módosítás: 2010.07.31. @ 14:52 :: Boér Péter Pál
