Az akkor még tényleg fapados szerelvény elindult a 14 éves székely leánykával – az általa nem éppen kedvelt, de távolsága miatt kiválasztott -, Bukarest irányába.
Elég nagy város, elérhető közelségben csak Kolozsvár volt, oda meg özönlöttek a hasonló korú leánykatonai szolgálatra bevonuló székely menyecskék. Talán 30 éve fejeződhetett be ez a szokás, hogy bármilyen jómódú is volt székelyföldön egy család, a fiúk katonai szolgálatával járó kellemetlenségéhez hasonlót, illett átélni egy lánynak is. Ezért ők két, néha három éves szolgálatra szegődtek, zömmel Kolozsvárra, sokuk pedig Bukarestbe.
A csendes, megszeppent, jóravaló és tisztességes leányka, majdhogynem katonaláda jellegű kofferjével, emócióktól fűtve, a nyelvtudás hiányában szorongva érkezett meg a cseppet sem szívlelt fővárosba. Trianon után 18-20 évvel, egyik oldalról sem kedvelték különösebben egymást a felek, románok és magyarok. Mi tagadás, az elmúlt bő 70 évben egetrengető változás nem történt az egymáshoz viszonyulásban. Az iskolában erős szorgalommal, komoly jótanulással beszerzett csekélyke román tudásával kellett boldogulnia az idegen nyelvet harsogó nagyvárosban. Sikerült rátalálnia a zsebében lapuló, papírszeletre leírt címre, szerencséje volt, rendes családhoz került. A férfinek kisebb gyára volt. Konyhai alkalmazottként, mint legfiatalabb és legreprezentatívabb, a filmekből is ismert módon a felszolgálást kapta kötelezettségül, reggeli, ebéd és vacsoraidőben, valamint a lurkók iskolába szállítását, majd azokat megvárva a megfelelő időben, hazakísérését. Jó nyelvérzékkel hamar tisztességes nyelvtudásra tett szert és beilleszkedett az alkalmazottak körébe, akik között volt még egy magyar leány és egy öreg, sváb hölgy. Ez utóbbi volt a szakács, mesterségének minden csínját-bínját tudta, a jellegzetesen romános ízek elővarázsolásának művésze volt. Néhány szót gagyogott magyarul is, így a teljes elidegenedés és magárahagyatottság nem uralta el soha Melindát, egy tört magyarsággal beszélő sváb hölgy mellett, egy fiatal magyar lánnyal is válthatott néhány mondatot az anyanyelvén.
Politikával nem foglalkozott, ám váratlanul hatalmas esemény történt, amitől, ha otthon éri, a bőréből kiugorva ünnepel, de ez az esemény ilyen körülmények között itt épp az ellenkezőjét eredményezte. Először félelemmel telt el, hogy mi lesz, a munkaadók és a román lakosság részéről, utána eltöltötte az aggodalom, hogyan jut haza… Addig valahogy értekeztek a város különböző pontján szolgáló székely leányok, akkor viszont mindenki megdermedve, megrettenve, kezét tördelve a hazajutáson, vagy épp annak reménytelenségén tépődött. Történt ugyanis, hogy a bécsi döntés értelmében ismét mozdult a határ és olyan helyzet alakult ki, hogy saját szülőföldjük hirtelen külfölddé vált, Bukarestből nézve. Annyi volt mindössze egyértelmű, hogy semmi nem egyértelmű. Útlevelet nem adtak a hirtelen külföldnek számító székelyföldre, ám másként nem lehetett odajutni.
Így Melinda azon nem kevés székely leányzók egyikévé lett, akik a mai igen kis számú bukaresti magyarság korai megalapítói lettek akaratukon kívül. Gyermekei még beszélik kínkeservvel törve a magyart, de unokái már hallani sem akarnak esetleges magyar gyökerekről, függetlenül attól, hogy a nagymama nem csak gyökereiben, de teljes egészében székely-magyar. Dédunokái pedig már a nagyszülőket, akik kicsit még hebegik a dédi nyelvét is, szégyellik.
Hát ilyen helyzetek is előfordulnak ebben az egészen sajátságos közép-európai olvasztótégelyben. Mielőtt valaki a teljes egyoldalúság jegyében magából kikelve a plafonra ugrana, gyorsan tisztázom, hogy a másik oldalon is legalább ennyi nehezen kezelhető tény van… És még hány oldalon ezen a vén kontinensen!
Legutóbbi módosítás: 2010.07.11. @ 10:37 :: Boér Péter Pál
