Kétezer év távlatában egy magát jelentősnek gondoló népes csoport úgy vélte, ideje lenne lefolytatni bizonyos Karióti Júdás nevű egyén büntető perét, amelynek végeredményeként az illetőről kétséget kizáróan meg lehetne állapítani a bűnösség vagy ártatlanság tényét.
Hosszas és komoly egyeztetések után hozzá hasonlóan pragmatikus gondolkodású embereket toboroztak a Föld jogász társadalmából, minden nációt beleértve. Ugyanis a bűnper lényege, hogy ne egy adott kultúrkör szája íze szerint folyjon az le. Ateistákat és vallásosakat egyaránt – amolyan sorsolással – kiválasztottak arra, ami korántsem csak az évszázad, hanem nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, hogy az elmúlt két évezred legnagyobb érdeklődését és ellenszenvét kiváltó perré nőheti ki magát.
A szervezők, mindenféle beállítottságú emberek, fontosnak találták, hogy ne vele szimpatizáló, vagy őt nem kedvelő ügyvédje és ügyésze legyen. Ezért, a sportfogadáshoz és lottózáshoz hasonlóan, sorsolás útján nevezték meg az ügyészt, az ügyvédet és a bírót. Olyan speciális helyzet alakult ki, hogy nem kellett az ügyésznek ügyész, a védőnek védő, a bírónak bírónak lenni, egyszerűen csak jogásznak, jogvégzett embernek.
A perrel kapcsolatban rögtön mozgásba lendült a gazdasági élet, ha úgy tetszik, a biznisz ágazat. Fogadásokat lehetett kötni hatalmas összegekben, de hatalmas nyeremény reményében a kifejlet szerint. Megdöbbentett mindenkit, aki az esettel korábban foglalkozott, hogy az ártatlanságra többen fogadtak, mint a bűnösségre. Itt teológusok és ateisták egyaránt elgondolkodtak, hogy mi lehet az ok a társadalom pragmatizálódására?! Ezt a meglepő jelenséget az okozta, hogy a valószínűtlenebb ítélet tűnt valószínűbbnek. Pénz beszél, kutya ugat alapon az emberek úgy fektettek be, hogy egy ilyen bíróság a mai médiaviszonyok között, lett légyen is akárki az a bizonyos Karióti Júdás, szimpátianyerési okokból föltehetően felmentő ítéletet hoz.
A per megkezdése kis bonyodalommal kezdődött. Az ügyész, megkérdezte a bírót: „Uram, maga hisz Istenben?” Pedig egymás világnézeti beállítottságát előzetesen tisztázták. A bíró erre nem lett volna köteles válaszolni, de megtette! Az ügyész fölbátorodva, az ügyvédet is lekáderezte vallásügyileg, a média jelenlétét kiaknázva. Csak hát az ilyesmi természetszerűen nagyobb csoportokban lavinát, kisebb csoportokban reakciót szül, így ügyvédünk is lekáderezte mind a kettőt. Amikor az ügyész angolszász jogrend alapján ellenállni óhajtott, a bíró elutasította. Nos, kiderült, hogy egy ateista védi és egy nem ateista vádolja nevezett Kariótit, a pragmatizmus jegyében. A bíró személye – jelen esetben – amolyan valós, független volt, aki önmagát szabad gondolkodóként határozta meg.
Az első menetben az ateista védő a sokak által a vádlottnak tulajdonított apokrif evangéliumra hivatkozva, már-már szentté avatta nevezett Kariótit. A vallásos ügyész világnézeti síkra történő terelés miatt tiltakozott, amit a bíró egyértelműen elutasított. Indoklásként megjegyezte, hogy épp neki volt a legfontosabb mindenki világnézete, és a vádlottat nem lehet függetleníteni egy bizonyos, több milliárd ember világnézetét átható irányzattól. A bíróság előtt népes szurkoló és ellenszurkoló tábor gyűlt össze, nem tíz, hanem több tízezres tömegekben sípolva és kelepelőt forgatva, dobolva és „Hajrá, Júdás!”, másik oldalról: „Le Júdással!”, lózungokat skandálva.
A per folyamatát ez a tárgyalótermen belül csak annyiban érintette, hogy mind a két oldal, harmadikként a bíró tudta, hogy ez a médiaszereplés az életüket, a végkifejlettől függetlenül csak pozitívan határozhatja meg, hacsak valami elképesztő, önmaguk elleni botorságot el nem követnek. Így a védő a vádlott lojalitását, nyelvtudását, annak gazdasági és politikai műveltségét, rátermettségét hangsúlyozta, vallásos keresztényként, az ügyész magánéletben bár ateista, de jelen kihívás hatására saját érdeke szempontjából hirtelen vallásos kereszténnyé buzdulva, a Mester elárulóját, a tolvajt, a sunnyogó kétkulacsosat, az emberiség tönkretevőjét szidta.
Egyik sem merő meggyőződésből cselekedett, fütyültek is rá, hogy mi volt kétezer évvel ezelőtt. Ez a per olyan pénzeszsák volt, hogy a díjazás sikertől vagy sikertelenségtől függetlenül az unokáiknak is dúsgazdag megélhetést juttat. Mi más lehet a cél, mint a díjazás bezsebelése?! Emellett a per megnyerése későbbi karrierjükre és oldalági családtagjaikra volt elsősorban kihatással.
Elég komikus volt, ahogy a magát kereszténynek nevező, addig buzgón vallását gyakorló ügyvéd a Mestert egyszerűen főnöknek, míg az ateista ügyész konzekvensen Mesternek, időnként Megváltónak titulálta. Mindkét oldalról remek fegyvernek találták a kora keresztény nem kanonikus iratokat, illetve a mai kereszténység által vadhajtásnak tekintett irányzatokat. A kezdeti lelkesedés alábbhagyott, a tárgyalóteremben a nyomás már megszűnt, de a képernyők előtt az eseményeket követők mindinkább megcsömörlöttek a pénzéhes, elvtelen vagy igen képlékeny elveket valló jogi személyektől. Történt a per negyedik hónapjában, hogy az ügyvéd és az ügyész majdnem tettlegességre folyamodtak egymással szemben, le takony-mocskozták egymást. Valahogy az egész kezdett nagyon hiteltelenné válni. Maguk a kezdeményezők érezték egyre kényelmetlenebbül magukat. Már nagyon szerettek volna kihátrálni az egész tisztességesnek szánt perből, amiből csak egy nagydarab cirkusz lett, de a módját nem találták. Az eredeti elképzelés értelmében, esküdtszék nélküli tárgyaláson, egy ilyen, az emberiséget kétezer éve komolyan foglalkoztató ügyben, komolyság és sokkal több pártatlanság várható el a felektől. A bohózat nem volt a forgatókönyvben.
Tény, hogy az említett Karióti Júdás megítélése a keresztény társadalmon belül tulajdonképpen egységes. Egy viszonylag kis csoport, akik csak névleg tekinthetők keresztényeknek, inkább ateisták, próbálnak szerecsent mosdatni. A kezdeményezők épp ezért indítottak el egy biztos kimenetelű pert, a kimenetel felöl kétségeik nem voltak. Ha maradt volna minden a korábbiak szerint, akkor a megítélés ugyanaz marad, mint előbb. Így nem sokra mentek a vádlott személyét alig érintő perben, de a kicsinyesség és kishitűség, pénzsóvárság elfajulásában maguk is vétkesnek érezhették magukat. Nem szerecsent akartak mosdatni, csak túlbuzogtak, és a túlbuzgás eredményeként a tárgyalóteremben és a tárgyalótermen kívüli Júdás lelkületűek tömege, akik magukat egyszerűen pragmatikusnak nevezték, sikernek könyveltek el mindent. A túloldal is sikernek könyvelt el mindent. Olyan politikai vizsgálóbizottság szaga lett már az egésznek, azzal a különbséggel, hogy a mocsok általában a hasonló bizottságokban, a bizottsági tagokon kívülre nem kenődik, itt viszont egyre többen lettek egyre mocskosabbak…
Tulajdonképpen csak az amúgy is egyszerre több kulacsot használók, köpönyeget forgatók, több térfélen játszók az előtérre kerültek. Nagy segítség volt a per befejezésére, hogy az ügyvéd és az ügyész összeverekedtek, nekiestek a bírónak, a bíró pedig ütötte az ügyvédet és az ügyészt, így még soha nem látott hármas ökölvívó mérkőzés alakult ki egy tárgyalóteremnek nevezett ringben. Ekkor a kezdeményezők – ateisták, vallásosak egyaránt – az ügy tárgyalásának további kétezer évre történő halasztását rendelték el. Érdekes módon a per alatt szinte szóba sem került Jézus.
Legutóbbi módosítás: 2010.07.02. @ 13:00 :: Boér Péter Pál
