Bonifert Ádám : Vallomás a szavakról és magamról

Nyomtatás

Bennem a szavak mélyen nőnek

viselik terhét az időnek,

sokat mondóan, s mégis hallgatva,

ahogy a szöveg simul dallamba,

s mégis a kráter legaljáig

nem jutottam le.

Annyi mindent nem mondtam még el,

képpel, jelzővel, pár igével

nem lehet csóvát húzni égre,

jelet rakni a mindenségre,

hogy ahová kell, oda vigyék

a szóvirágok, hangvenyigék,

hallgató csendet ölelő rímek,

a bennem rejlő titkokat.

Ha a szavak már hűtlenek lettek,

nem tudod, olykor miért szerettek,

a szó, mely elhagyott, már nem a tiéd,

nincs irány, cél, nincs mikor és miért,

de a szőlőszemből must és bor lehet,

örömet, mámort adva, ha isszák,

még forgatva is a színt és a visszát,

s az is jó, ha tőkéd még terem.

Belőlem bújnak elő a szavak,

oldó kötések, áttörve falat

s gátat, kerülve tiltást és féket,

szurdokot, árkot, örvényt és léket –

sokszor nem tudom, melyik az érték,

ami előbújt, vagy mi bent maradt,

a burgonya is virágot emel,

de értéke ott van a föld alatt,

kérdéseimre vajon ki felel –

tudom, nincs válasz, csak a nap halad.