Könnytelen, száraz szemmel állt Gyárfás, a fiát magához ölelve a koporsó mellett. A gyermek hüppögve sírt és egyre csak az ismételte:
— Miért, apapapa? Miért?
Az édesanyja feküdt a koporsóban.
— Miért, apapapa? Miért?
Jöttek a rokonok, ismerősök, kollégák részvétet nyilvánítani, de ők ketten csak egymást látták, egymásba kapaszkodtak, s mint egy robot válaszoltak az együttérzést kifejező szavakra. Elhangzott a búcsúbeszéd, de hogy a pap mit mondott, szépen beszélt-e, vagy csak rutinosan, nem hallották. Álltak a koporsó mellett – Gyárfás könnytelen, száraz szemmel a fiát magához szorítva, s a gyerek hüppögve sírt.
A pap közben mondta a beszédét.
— A családja és a munkája kötötte le minden idejét. Most is szolgálati úton volt. A megyeközpontból hozta a gyár továbbfejlesztésének terveit. Ezzel nem csak a termelékenység kétszereződik meg, hanem számos új munkahely is nyílik meg a város polgárai előtt. Ezt hozta az aktatáskájában és a lelkesítő hitet, hogy mindez Isten segítségével, Isten akaratából történik. A kanyargós úton, a felhordott sáros latyakon a szolgálati gépkocsit vezető sofőr elveszítette uralmát a jármű felett és az a szembejövő kamionnak ütközött.
A gyászolók megilletődve hallgatták a pap szavait. Ismerték a tragédia minden részletét, de így fennhangon kimondva még megrázóbb volt, mint az egymás között elsuttogott híradás.
— Miért, apapapa? Miért? — zokogta a gyerek az apja mellére borulva, de választ nem kapott.
Otthon aztán, amikor a kongóan csöndes lakásba beléptek, Gyárfás se bírta tovább: az asztalra borulva zokogott, kitört belőle minden bánat, minden kétségbeesett önvád, miért nem volt megértőbb, türelmesebb, miért nem mutatta ki jobban, hogy szereti, hogy ő a mindene. A végén már a fia kezdte vigasztalni, simogatni a hátát, a fejét, mint egy kis öreg.
— Szeretlek apapapa, ne sírj már, mert megszakad a szívem!
Úgy aludtak el a kanapén összeölelkezve, le sem vetkőzve. A gyerek másnap nem tudott iskolába menni, s még két nap múlva sem. Az édesapja vele maradt egész nap — kapott néhány nap szabadságot, a kollegái nagyon megértőek voltak.
Aztán teltek tovább a napok, folytatódott a munka, az iskola, csak a szívük maradt szomorú, de nem mutatták. Szerettek egymás közelében tartózkodni, szerettek csendben ülni egymás mellett az üres házban. Alig beszéltek, azt is suttogva, attól félve, hogy valami összetörik a hangos szótól.
És ez a csend sokáig tartott…
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: dr Bige Szabolcs-
