Juszuf éppen olyan gyerek volt, mint mi többiek. Ötéves korunktól már a kecskékre vigyáztunk, s egész álló nap kint hancúroztunk a hegyoldalban a kövek között, s csak néha-néha vetettünk egy-egy pillantást, a gyér füveket, meg a tövises növényeket rágcsáló állatainkra. Bozontos üstökét az édesanyja éppen úgy nyírta le tavasszal, miután elmúltak az esők, mint nekünk, többieknek a mi édesanyánk.
Szerettem gyermekkoromnak ezeket a nyarait. Négy azonos korú fiú: Juszuf, Aziz, Khalid és jómagam — Sinan — elválaszthatatlanok voltunk. Egy gyors reggeli után nap, mint nap kihajtottuk a kecskéket, s ha volt, vittünk magunkkal egy marék datolyát, vagy más gyümölcsöt. Gyakran azonban semmit. Esténként pótoltuk a napi étkezést. Közösen ültük körül a ház alatt a nagy asztalt. Mennyi finomság került oda! Ekkorra legtöbbször megjött apa és nagyapa is…
Került az asztalra humusz, takhina, koshari, és mindenféle ízletes zöldség sütve, bőségesen leöntve olíva olajjal és természetesen a papírvékony sagg pita megkenve olajjal, labeneh-vel, meghintve zaatar-ral. Olívabogyóból ötféle is került az asztalra – mindegyiket a család valamelyik tagja készítette a saját ízlése szerint. Az olajfák ott nőttek a hegyoldalon, amerre a kecskéinket legeltetjük.
Szerettem hallgatni nagyapa meséit esténként, mikor a lámpa halvány fényénél kényelmesen elhelyezkedett a padon és két szippantás között háborús kalandjairól emlékezett. Nálunk a család férfi tagjainak nagy része hivatásos katona volt. Nagyapa egészen ezredesig vitte, csak apa nem állt be a hadseregbe, mert valaki itthon is kellett maradjon, hogy vezesse a gazdaságot, a család vállalkozásait, az üzleteket, melyből több is működött a faluban, meg a közeli városban.
A többi gyerek is hasonló módon élt. Legfeljebb egyik-másiknak több kecskéje volt. Nekünk tizenkét fejős, meg hat gida, Aziz családjának húsznál is több. De ez nem számított, mert úgyis jóban-rosszban együtt voltunk — jobban, minta a testvérek! Állandóan verekedtünk, bakalódtunk, de ha valamelyiknek baja történt segítettünk rajta.
Emlékszem, ahogy Juszuf lekucorodott a fügefa alatt egy kőre és szokatlanul csendben maradt. Szó nélkül leültem mellé és én is hallgattam. A többiek az elkódorgott állatok után szaladtak, tereljék vissza őket a nyájhoz.
— Haza kell mennem! — szólalt meg egy idő után.
— Mindjárt halad le a nap és mehetünk — válaszoltam.
— Persze, persze — bólogatott meggyőződés nélkül.
— Mit pusmogtok? — futott oda hozzánk Khalid.
— Juszuf haza akar menni — mondtam.
— Annak is eljön az ideje hamarosan! — kiáltotta és ment a kecskék után.
Juszuf csak bólogatott, rám hagyta a magyarázatot. Már ha egyáltalán volt is mit magyarázni, mert akkor még semmi nyoma sem mutatkozott a későbbi történéseknek.
Mikor eljött az ideje, indultunk haza. Juszuf is a szokásos módon terelte az állatokat, s a sarkon a sajátjaival elkanyarodott házuk felé. Másnap, s harmadnap is minden különösebb esemény nélkül teltek el a napok, de a negyedik, vagy ötödik napon a fiú újra kezdte délfelé, hogy haza akar menni. Hiába mondtuk, hogy csak este megyünk, mintha nem értette volna, mit mondunk, csak ismételgette a mondókáját. A kecskéivel is alig törődött. A hazamenetelt úgy irányítottuk, hogy előbb az ő házukhoz menjünk. Khalid pedig bekísérte a fiút az édesanyjához, hogy mondja el, milyen furcsán viselkedett Juszuf.
Hallottam, amit beszéltek.
— Juszuf már délben haza akart jönni, és egész nap nyugtalanul viselkedett — mondta Khalid.
— Jól van, kisfiam, most már itthon vagy.
— Nem, nem ide, nem itt — motyogta Juszuf.
— Hanem hova akarsz menni? — kérdezte aggódva az édesanyja, Rahama.
— Nem ez a ház — nézett szét bizonytalanul a gyermek.
— Miket beszélsz? — avatkozott közbe tiszteletlenül Khalid, de Rahama most nem vette rossz néven.
— Elől egy nagy tornác van — mondta Juszuf —, és felfut a szőlő a tetőre.
— Sok ilyen ház akad itt a faluban, de mi nem olyanban lakunk — jegyezte meg az édesanyja.
— De hát ott lakik a kedves Aisa! — kiáltott fel Juszuf. — Meg a kis Aola.
— Nem ismerek semmilyen Aisát és Aolát a közelben.
— Nem tudom. Fáradt vagyok.
Sokat törtem a következő napokon a fejemet, hogy vajon mit jelentett ez a beszélgetés. Juszuf hangulata változó volt a következő napokban, de azért részt vett a közös játékokban, és munkában egyaránt. Nekünk egyszer sem emlegette többet, hogy haza akar menni. A család azonban nem tért napirendre a dolog felett, hanem széles körben érdeklődni kezdtek, hogy merre lehet egy ház, ahol Aisa és Aola lakik, és amelyik úgy néz ki, ahogy azt a kisfiú leírta. Futótűzként terjedt el Juszuf szavainak a híre és ez távoli falvakba is eljutott. Messze a határmentén, egy hegyi falban meg is találtak egy családot, ahol egy idős özvegyasszony élt egyetlen lányával, Aola nevűvel. Az asszony fiúgyermekei is ott laktak mind az öten, a háznak egy-egy emeletét foglalva el.
Juszuf és az édesanyja felkerekedtek, meglátogatni a megtalált családot. Megengedték, hogy én is elkísérjem őket — a legközelebbi barát jogán. Autóba szálltunk, Juszuf legidősebb testvérbátyja vezetett, Iman. Ő is hivatásos katonának készül, mint sok fiatal a falunkból. Mikor megérkeztünk, Juszuf kiugrott a kocsiból és boldogan felkiáltott:
— Ez az! Itt laktam, itt éltem! Hol van a kedves Aisa?
— Itt vagyok! — jött elő a házból egy nyolcvanas asszony.
— Ó, kedves Aisa, drága feleségem, legyen áldott a nap, mikor újra megláttalak! — szólott Juszuf.
— Ó, Issam, hát visszatértél?
— Hol van a kis Aola, kicsi húgom?
— Hamarosan itt lesz, lement a faluba bevásárolni.
— És a fiuk? Anbar, Sayyar, Asad, Ghalib, és mindig nevető, csillogó Zuhayr?
— Mind itt lesznek Zuhayr kivételével, aki nem talált magának megfelelő feleséget a közelben és elment a határon túlra. Messzire került tőlünk, de az északi hegyek közt megtalálta a párját. Ott is törzsünkhöz tartozó családok laknak.
Ünnepélyes fogadtatásban részesítették Juszuf barátomat, aki azt meglepő méltósággal fogadta. Issam apának szólították az ötven–hatvan éves, maguk is családos férfiak, akik beszámoltak életük folyásáról, sikereikről, nehézségeikről. Issam apa pedig odaillő, találó megjegyzésekkel serkentette a beszélgetést. Meglepő tájékozottságot mutatott a régebbi, több évtizedes dolgokban, eseményekben.
A beszélgetések folyamán kiderült, hogy harminc éve egy terrortámadás alkalmával életét vesztette Issam, az apa. S most visszatért Juszuf alakjában. Törzsünk lélekszáma állandó. Nem változik az idők folyamán. Ha egyikünk meghal, rövidesen egy másik személyben visszatér. Csak nem mindenkinek adatik meg az emlékezés adománya…
Ezen látogatás után Juszuf élete visszatért a rendes kerékvágásba. Többet nem emlegette, hogy haza akar menni, de időről időre tett egy-két különös megjegyzést régebbi életére vonatkozóan. Megszoktuk ezeket a kijelenéseket, megjegyzéseket és napirendre tértünk felettük.
Később mindannyian elkerültünk a faluból. Tanulni küldtek a szüleink. Csak a szünidők alkalmával találkoztunk, de már nem játszottunk a sziklák között, s nem terelgettük a kecskéket. Kisebb testvéreink vették át ezt a szerepet. Mi „nagyfiúk” inkább a felnőttek társaságát kerestük és próbáltuk ellesni, szavaikat, mozdulataikat, viselkedésük megnyilvánulásait. És egymás között is nagyon komolyan viselkedtünk!
Iskoláink végeztével szétszóródtunk. Khalid üzletet nyitott a városban, Aziz rendőr lett, Juszuf határőr, én pedig az egészségügyi szolgálathoz jelentkeztem. Jó katona volt a barátom, gyorsan emelkedett rangban, beosztásban. A gyakorló évek letelte után én magam, Sinan is ugyanahhoz az egységhez kerültem.
Az unalomra nem panaszkodhattunk — napirenden voltak csetepaték a határon. A szomszéd országból egyre-másra küldték a kommandós csoportokat, vagy ágyúzták a helyőrséget. Az egészségügyi szolgálat éjjel-nappal talpon volt. Akkor is, amikor az a bizonyos összehangolt támadás történt. Tüzérségi előkészítés után rohamozták meg a körletet. Katonáink sikeresen szálltak szembe a támadókkal és visszaverték őket. De sok sebesült és két halott lett az összecsapás eredménye.
A súlyos sebesülteket a műtőbe vitték egyenesen. Ott találtam rá a barátomra, Juszufra. Láttam, nincs sok már neki hátra. Egy vizes kendővel megtöröltem verejtékes arcát, homlokát. Halkan megszólalt:
— Láttam, elsőnek rontott be a szétlőtt kapun. Aztán találat érte és összeesett.
— Kiről beszélsz?
— Zuhayr fiáról, Issamról. A nagyapjáról nevezték el.
Nem válaszoltam semmit. Nem volt mit mondanom erre. Megfogtam Juszuf csuklóját. Gyengén vert a pulzusa.
— Nekem is végem! — súgta. — Ez a sorsunk.
Lehunyt szemmel pihegett, majd halkan folytatta, lehelte inkább, mint mondta.
— Add ki a családnak…
Csak bólintottam, de ezt már nem látta.
Legutóbbi módosítás: 2010.07.13. @ 11:18 :: dr Bige Szabolcs-
