Kedves ismerősöm évekkel ezelőtt kivándorolt Izraelbe ahol több-kevesebb sikerrel beilleszkedett. Mivel felesége keresztény, gyermekeik identitása körül gubancok adódtak. A legnagyobb leánya, Magda nem is találta meg helyét a mediterrán országban. Katonai szolgálatának letöltése után visszatért Európába. Előbb Bécsben próbálkozott, majd Budapesten telepedett le. Könyvtári munkát vállalt és beiratkozott a bölcsészkarra. A Hebraisztika Szak-ra. Öt év után először oktató, később kutató lett ugyanott. Sokat járt külföldi egyetemekre előadást tartani kutatásiról. Egy könyv szerkesztésébe is belefogott. Szóval sínen van. A szemem előtt alakult felfele ívelő sorsa. Gyakran összefutunk, ha máshol nem, hát az elektronika áldásait igénybe véve…
Mindig jókat tudtunk beszélgetni régmúlt dolgokról. Én, a tudatlan amatőr és ő, a képzett szakember. Olyan dolgokról cseréltünk véleményt, ami nem a hivatalos, akadémikus eredményekkel van összhangban. És nagyon jól egyetértettünk a leletek, ősi szövegek, mondák sajátos értelmezésében. Däniken elbújhatott volna mellettünk! Az évezredekkel úgy dobálóztunk, mint más a születésnapi megemlékezésekkel. Gondolatban bejártuk Belső-Ázsiát, Afrikát, Egyiptomot, Dél-Amerikát.
— Ha ennyire érdekel a régmúlt, el kellene menned Egyiptomba, vagy valahova, ahol még megvannak a múltat idéző helyek — szólt egy ilyen beszélgetés után Magda.
Én szerettem volna saját szememmel látni a Tunguz-meteor becsapódásának a helyét, Magda pedig a jeruzsálemi ősnyomtatványokat, kéziratokat. A különbség csupán annyi volt, hogy én elméletileg tettem kirándulást a Tajgában, míg ő meghívást kapott a Jeruzsálemi Egyetemtől egy egyhónapos kutatásra és előadások tartására.
Mikor újra találkoztak, Magda nem győzött áradozni ottani kollegáiról
— Nem is értem, miért hagytam ott az országot? — bökte ki végül.
Ezek után nem sokat teketóriázott, hanem elfogadta a Jeruzsálemi Héber Egyetem meghívását a következő szemeszterre. Hónapokig nem találkoztunk, még az éteren át sem, annyira lekötötte új munkaköre. Egyszer azonban meglepő levelet kaptam tőle. Arról tudósít, hogy megtalálta élete pátját és rövidesen férjhez megy hozzá.
No, erre izgalmas levelezés kezdődött közöttünk. Kértem számoljon be mindenről, hogyan ismerkedtek meg, ki az illető, mikor esküsznek, meg még millió kérdést tettem fel. Skype-on is hívtam esténként, és éjfélig beszélgettünk. Fény derült lassan az egész románcra.
Az Orientológia Tanszéken dolgozó kollégájába szeretett bele, aki vallásos szülők gyermeke és így sok szokást megőrzött gyermekkorából, bár modern, nyitott életet él. Későn jött viharos szerelem alakult ki közöttük. Alig kéthónapos „ismeretség” után elutaztak Ciprusra, egy hetes vakációra és összeházasodtak. Az egyszerű ceremónia nem kevés pénzbe került, de nem volt más megoldás számukra, mivel Magda édesanyja keresztény, így őket a rabbi nem eskette meg.
A szerelem szigetén azonban nem foglalkoztak vallási kérdésekkel. Megkapták a hivatalos iratot, s egy bronz plakettet ezzel a szöveggel: „THE MUNICIPALITY OF LARNACA CONGRATULATES YOU ON YOUR WEDDING”. Otthon a hivatalban pedig beírták a személyi igazolványukba, hogy házasok. Hiszen a külföldön kötött házasságot az állam elismeri. Lakást béreltek és most boldogan élnek. Az ifjú férj családja azonban ragaszkodott a vallásos esküvőhöz, de ez bizony elég sok nehézséget jelentett.
— Beiratkoztam egy tanfolyamra — mesélte Magda —, ahol megismertetik a héber hagyományokat, és majd vizsgát fogok tenni. Csak a sikeres vizsga után fogadják el a betérésemet. Akkor aztán összeadhatnak hagyományos szertartás szerint.
Telt az idő, s Magda kérte és megkapta a véglegesítést az egyetemen. Időről időre kicseréltük élményeinket munkáról, családról, mindennapi életünkről. Jó év elteltével szomorúan értesített, hogy visszautasították a betérési kérelmét, pedig sikeresen levizsgázott a vallási szokásokból, megtanulta a kóser főzést és a megismerte a hagyományokat, az írásokat. Azt tanácsolták, ne veszítse el a reményt, mert az a szokás, hogy elsőre senkinek sem fogadják el a kérését.
Így is történt. Háromszor állt a rabbik elé, mire végre befogadták.
Az értesítését a szerencsés, mondhatnám boldog kimenetelről akkor kaptam meg, amikor Angliában tartózkodtam és Carnarvon várát csodáltam Walesben. Vendéglátóim meglepetésére én kezdtem Edward királyukról beszélni az ősi falak között. Ők büszkén mutatták a belső udvart, ahol beiktatják a Walesi herceget. Üdvözlő beszédét walesi nyelven is el szokta mondani. Károly is így tett. Erre is büszkék voltak vendéglátóim. Elmondtam nekik én is büszkén Arany János versét — nyers és kissé egyszerűsített formában —, mire kijelentették: „Igen, Edward nagy király volt!” Nem véreskezű hódító, hanem nagy király (!). Hát, igen ez a birodalmi gondolkozás.
Magda meghívót is küldött, amit az internetkávézóban olvastam el a szállodám mellett és pillanat alatt elveszett számomra Edward király iránti érdeklődésem, s alig vártam, hogy hazautazzam. A meghívó hagyományos zsidó esküvőre szólt. Két hónapom volt rá, hogy átgondoljam, s felkészüljek a látogatásra, a részvételre. Repülőjegy, ajándék az ifjú párnak, alkalmas ruhatár, és persze szabadság a munkahelyről. Ez utóbbi tűnt a legnehezebbnek. Nyár lévén mindenki igyekezett valahová vakációzni. Nagy nehezen bár, de csak meggyőztem a főnökömet és mehettem a jegyeket megszerezni. Először a közeli utazási irodához fordultam. Ajánlatuk volt és biztattak, hogy egy olcsóbbat is felhajtanak, jöjjek vissza két nap múlva. Visszamentem, de nem lett olcsóbb. Várjak hétfőig – mondták. Az interneten keresgéltem közben és hétfőn vittem is a kutakodásom eredményét.
— Mi nem tudunk ilyen alacsony árú szolgáltatást adni! — hangzott a lehangoló válasz, pedig az összeszedett ajánlatok is eléggé borsosaknak tűntek.
Nem is vártam el tőlük igazán, de mégis csalódottnak éreztem magam. Végül is a világhálóról választottam ki a legelőnyösebb ajánlatot, s a pénzt át is utaltam a jegyirodának. Egy hét múlva kitört a háború!
Elmaradt az utazás, és el az esküvő, a lakodalom is. A jegyirodában egy égszínkék szemű — vagy kontaktlencséjű — hölgy megértő volt, visszaadta a jegyárát valami minimális levonással.
Egy év múlva pedig mégis sor került az ünnepi alkalomra. Igaz, akkorra a repülőjegy ára megkétszereződött, de ez már mindennel így lett.
Szóval, ha éves késéssel is, de sor került a menyegzőre és én is megérkeztem időben. A szertartás előtti este…
Egy vendéglő udvarán került sor rá, mégpedig csütörtök délután. Gondot okozott a nap kiválasztása, mert nem lehetett ünnep, vagy böjtnapon, valamint a menyasszony egészségi állapota legyen megfelelő, és a meghívottak részére is megfeleljen az időpont. Megtalálták az alkalmas napot, s már ott is álltam a helyiség bejáratánál. Az örömszülők mindkét részről itt fogadták a vendégeket, rokonokat, barátokat, munkatársakat. Több százan gyűltünk össze. Egy titkárnő irányított névsor alapján az asztalunkhoz. Mi, akik innen, Magyarországról mentünk a tizenhatos számút kaptuk. Ennél az asztalnál persze végig magyarul szolt a beszélgetés.
Az asztalhoz ülésig azonban még van egy kis idő. Idő kell, ameddig annyi ember összejön. Mindenkit üdvözölni, eligazítani hosszú időbe telik — ezt az időt beszélgetésekkel, ismerkedésekkel töltöttük el, miközben fürge pincérek cikáztak a vendégek között, és üdítőt, kis falatokat, édességet kínáltak. Az udvar zöld pázsitján (műanyag fűszőnyeg) sétálgató fiatalok és idősebbek csevegtek.
— Hol van a menyasszony, s a vőlegény? — kérdezte valaki. — Nem kellene a vendégeikkel foglalkozniuk?
— Úgy tudom, nem jöhetnek ide, csak amikor megkezdődik a szertartás! — világosított fel egy másik vendég. — Addig böjtöt tartanak.
Hirtelen enyhe izgalom jelei jelentkeztek, nézegettem, vajon mi okozza. Megérkezett a rabbi! Utána négy fiatal cipelt valamit: rudakat és egy sátorlapot. Az esküvő sátor, a hüpa részei ezek. Gyorsan felállították, és a sarkain levő rudakat négy közeli rokon, vagy barát tartotta a szertartás alatt végig.
Valamit mondott a rabbi és a vendégsereg elhallgatott, Az épület egyik szobájának kitárult az ajtaja és megjelent a vőlegény szülei által közrevéve. Végig vonultak a násznép sorfala között, és elhelyezkedtek a sátor alatt. Kevés idő múlva egy másik ajtó is kitárult és most a menyasszony jelent meg. Szülei között lassan lépegetve közeledett a sátorhoz. Mikor félúton volt, a vőlegény odaszaladt hozzájuk és s szülőktől átvette aráját. Ő kísérte a sátorhoz. Itt folytatódott a szertartás: rövid beszéd, a házassági szerződés, a ketuba felolvasása, az Örökkévalót dicsőítő áldás, gyűrűk felhúzása, csók (sokan a nők közül ekkor elpityeredtek), pohártörés. Ez utóbbi úgy történt, hogy a vőlegény egy értékes kristálypohárba töltött borral felköszöntött mindenkit. Szülőket, meghívottakat, a rabbit, a menyasszonyát — majd miután a bort megitta, a drága poharat földhöz csapta és rátaposott. Ezzel jelezte, hogy szakított eddigi életével, és ezután saját családjának él, és hogy az öröm közepette lehet veszteség is, emlékeztetve ezzel a jelenlévőket, hogy az életben veszteségek is történnek…
Végre elfoglalhattuk az asztalunkat és jöhetett a lakoma. Nézek jobbra, nézek balra a jegyespár megint eltűnt.
— Hova lettek? — kérdezem. — Most is imádkoznak?
— Ó, dehogy! — szólal meg, aki már egyszer felvilágosított a fiatalokat illetően. — Bár ez is a vallás törvényei szerint történik.
— Vagyis?
— Házastársi kötelezettségüknek tesznek eleget az erre a célra berendezett szobában.
— Szóval, ameddig mi itt eszünk-iszunk, addig ők, hmm, izé…?
— Igen, igen — bólogatott mosolyogva.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: dr Bige Szabolcs-
