A libanoni származású Amin Maaloufnak (Bejrút, 1949. február 25. francia nyelven alkotó író.
Közgazdasági és szociológiai tanulmányai után újságíró lett az arab nyelv? An Nahar napilapnál. A libanoni háború következtében 1975-ben Párizsba költözött, ahol a Jeune Afrique f?szerkeszt?je lett. 1993-ban Goncourt-díjat kapott.) eddig nyolc m?ve jelent meg magyar fordításban. Origines [Eredet] cím? regénye terjedelmes családtörténet és múltbúvárolás. A szerz? figyelme a XX. század els? felére, a nagyapák korára összpontosul, melyet a legszorosabb értelemben vett jelenb?l faggat. Ez a két id?sík van reflektorfényben, a köztes id?tartomány csak homályosan, utalások képében dereng. A történetben maradnak elvarratlan szálak, a regényben valójában a kutatás szubjektív élményének felidézése a legérdekesebb. Ahogy az elbeszél? a sorok között olvas, és kiderül, minden másképp értend? és másképp történt, ahogy kikristályosítja elei képét, változó szemmel nézi a fotókat, ahogy tetten éri a tárgyi bizonyítékokat, aztán semmitmondónak érzi, míg gy?jtögeti-rendezgeti a kirakós darabjait. Mivégre az egész? Mert úgymond a felmen?knek és önmagának egyaránt tartozik ennyivel. És ilyenformán újraéli nagyapái viaskodását. (N. Kiss Zsuzsa)
L?rinszky Ildikó fordítása, N. Kiss Zsuzsa bevezet?jével az Európa Könyvkiadónál jelenik meg, várhatóan 2010 ?szén.
***
Mások „gyökerekr?l” beszéltek volna… Én nem használom ezt a szót. Nem szeretem a „gyökerek” kifejezést, a képet még kevésbé. A gyökerek belemélyednek a földbe, a sárban kígyóznak, a sötétben teljesednek ki; születését?l fogva fogságban tartják a fát, és úgy táplálják, hogy közben ezzel zsarolják: „Ha kiszabadulsz, meghalsz!”
A fák kénytelenek engedni a zsarolásnak, mert szükségük van a gyökereikre; az embereknél más a helyzet. A fényb?l merítünk er?t, az égbe vágyunk, és csak azért bújunk a föld alá, hogy elrothadjunk. A szül?föld nedve nem jut el a lábunktól a fejünkbe, lábunk csak járásra való. Számunkra egyedül az utak fontosak. ?k vezetik lépteinket – ?k juttatnak el a szegénységt?l a gazdagsághoz vagy egy másfajta szegénységhez, a szolgaságtól a szabadsághoz vagy az er?szakos halálhoz. Ígéretekkel kecsegtetnek, hordoznak, el?revisznek, aztán magunkra hagynak. S akkor elpusztulunk, ugyanúgy, ahogy megszületettünk, egy olyan út szélén, melyet nem magunk választottunk.
A fákkal ellentétben az utak nem a földb?l n?nek ki, véletlenszer?en elhullatott magvak gyümölcseként. Erednek valahonnan, akárcsak mi. Csalóka eredet ez, hiszen egy útnak soha nincs igazi kezdete; az els? kanyar el?tt, valahol a távolban már volt egy másik kanyar, azel?tt meg egy még korábbi. Megfoghatatlan eredet, mert minden egyes keresztez?désben más utakkal találkozott, amelyek máshonnan eredtek. Ha az összes keresztez?d? utat számba kellene venni, százszor körülérnénk a Földet.
Márpedig az enyéim esetében ezt kell tenni. Olyan törzsb?l származom, amely id?tlen id?k óta vándorol egy világméret? sivatagban. Hazáink oázisok, melyeket elhagyunk, amikor a forrás kiapad, házaink k?ruhába bújtatott sátrak, nemzetiségünk évszámoktól vagy hajóktól függ. A nemzedékeken, tengereken, a nyelvek bábeli z?rzavarán túllépve kizárólag egy név zsongása köt össze bennünket.
Egy családnév volna a hazánk? Igen, így van. Hitünk pedig valamiféle ?si h?ség.
Sohasem éreztem igazi vallási köt?dést – vagy ha igen, akkor ez több, egymással összegyeztethetetlen valláshoz f?zött; és sohasem tartoztam maradéktalanul egyetlen nemzethez sem – igaz, hogy e téren is egyszerre többhöz tartozom. Könnyen azonosulok viszont népes családom kalandos történetével, mely a legkülönböz?bb égtájakra vezet. Történetével, de ugyanígy legendáival is. Az önazonosság – akárcsak az ókori görögöknél – az én esetemben is olyan mitológiára támaszkodik, amelyr?l tudom, hogy hamis, mégis úgy tisztelem, mintha igazságot hordozna.
Amúgy furcsa, hogy ez idáig alig néhány bekezdést szenteltem a rokonaim által bejárt útnak! Igaz, hogy ez a hallgatás is az örökségem része…
Tétova lépések
1.
Kutatásaim kezdete nem is volt igazi kezdet: olyan jelenettel indult, melyet harmincévesen éltem át, s amelyet soha nem lett volna szabad átélnem – s amelyet egyébként a történet egyetlen f?szerepl?jének sem lett volna szabad átélnie. Valahányszor beszélni akartam róla, sikerült meggy?znöm magam, hogy még túl korai volna.
Most már természetesen nincs túl korán. S?t, már-már kés?.
Vasárnap volt, nyári vasárnap a Hegyvidék egyik falujában. Apám valamivel hajnal el?tt meghalt, és engem bíztak meg a legrettenetesebb feladattal: hogy menjek el a nagyanyámhoz, és fogjam a kezét, amikor értesítik a hírr?l, hogy elvesztette az egyik fiát.
Apám a második gyermeke volt, és abban maradtunk, hogy az id?sebbik fiú fogja felhívni nagyanyámat, hogy tudassa vele a hírt. Most, ahogy elmesélem, olyan, mintha minden a szokványos rend szerint történt volna. Az enyéimnél azonban a dolgok mindig csak látszólag mennek a szokványos rend szerint. Ezt a nagybátyámat például, aki a történtek idején hatvanhét éves volt, összesen egyszer láttam életemben ez el?tt a nyár el?tt…
Így tehát délel?tt megérkeztem nagyanyámhoz, aki hosszan a karjába zárt, mint mindig. Aztán természetesen feltette a kérdést, amit?l a legjobban féltem:
– Hogy van apád ma reggel?
Tudtam, mit fogok válaszolni, egész úton ezt gyakoroltam:
– Egyenesen otthonról jöttem, nem voltam a kórházban…
Ez volt a megfellebbezhetetlen igazság s egyúttal a hazugságok legaljasabbika.
Pár perccel kés?bb megszólalt a telefon. Máskor gyorsan felvettem volna a kagylót, hogy nagyanyámnak ne kelljen felállnia. Aznap csak annyit kérdeztem, felvegyem-e helyette.
– Elég, ha idehozod a telefont…
Közelebb vittem a telefont, felemeltem a kagylót, és felé nyújtottam.
Természetesen nem hallottam, mit mondott neki, aki hívta, de nagyanyám els? válaszát soha nem fogom elfelejteni:
– Igen, ülök.
Nagybátyám attól félt, hogy a nagyanyám áll, és elájul, ha meghallja, amit mondani akart neki.
Arra is emlékszem, milyen volt a tekintete, amikor azt mondta: „Igen, ülök.” Egy halálraítéltnek ilyen a tekintete, amikor a távolban homályosan kirajzolódik el?tte az akasztófa. Amikor kés?bb gondolkoztam ezen, arra jutottam, hogy egészen biztosan ? tanácsolta a gyerekeinek, mindig bizonyosodjanak meg afel?l, hogy a másik ül, miel?tt valamilyen lesújtó hírt közölnének vele; amikor a fia feltette a kérdést, nagyanyám azonnal megértette, hogy tragédia történt.
Ezután hosszú perceken át sírtunk, ? és én, egymás mellett ülve és egymás kezét fogva.
Majd ezt mondta:
– Azt hittem, azt fogják mondani, hogy apád magához tért.
– Nem. Összeesett és azonnal meghalt.
Apám tíz nappal azel?tt esett össze a kocsija mellett a járdán. Aki vele volt, csak egy meglepett „Ó!” kiáltást hallott. Apám eszméletlenül rogyott a földre. Pár órával kés?bb Párizsban csengett a telefon. Egyik unokatestvérem tudatta velem a hírt, és világosan értésemre adta, hogy nincs sok remény: „Rosszul van, nagyon rosszul.”
Az els? géppel hazautaztam; apámat kómában találtam. Olyan volt, mintha békésen aludna, lélegzett, id?nként mozgatta a kezét – nehéz volt elhinni, hogy már nem él. Könyörögtem az orvosoknak, hogy vizsgálják meg még egyszer, aztán még harmadszor is az agyát. Nem volt semmi értelme. Az enkefalográf képerny?jén egyenes vonal futott, az agyvérzés úgy sújtott le, mint a villám. Bele kellett tör?dni a változhatatlanba…
– Én még reménykedtem – mormolta nagyanyám, akinek addig senki sem merte megmondani az igazat.
Aztán azonnal visszatértünk szentélyünkhöz, a csendhez.
forrás
litera.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: H.Pulai Éva
