Megjelent Pápay Aranka: Összefércelt sorsok c. memoárjának második, javított kiadása.
A könyv bemutatója, 2010. augusztus 14-én – Budapesten, a Marczibányi tér 3. -, amikor a Civil Rádió is riportot készít az íróval, mely a Rámpa cím? m?sorában lesz hallható.
„Szerepl?ként próbáltam úgy felf?zni (fércelni) az apró történeteket, hogy bemutathassam vele a – szétesni hajlamos sorsúaknak – reményt-adó ugródeszkát, az útkeres? Intézetünket is, ahol laza, mégis er?s férc kapcsolt össze bennünket, és ahol megtanítottak összefogni életünk szétesni hajlamos darabjait. „
Pápay Aranka
Az úgynevezett „épek világában” is megtaláltam azokat, akiknek testi épségük mellett is csak összefércelt a lelkük, így a sorsuk is, de találkoztam az igaz emberséggel is, mint ahogy a kisebb-nagyobb testi bajaink mellett er?s jellem?ekkel, de találtam köztünk gyengéket, s?t gy?lölköd?ket is. Senki nem fekete vagy fehér, a paletta színes mindegyik táborban. Mi pedig az egyik szín vagyunk.
Csak egy másik szín.
Pápay Aranka: Összefércelt sorsok
(részlet)
“Mondottam ember…”
A karácsonyi szünetet minden évben a legnagyobb készül?dések szokták megel?zni. Igyekeztünk a családunknak apró ajándékokat beszerezni. A következ? tanévzárón rekordra számíthattunk a végz?sök számát illet?en. Mi, akik ’68-ban végeztünk, az eddigieknél is kedvesebb, értékesebb ajándékokat készítettünk, csomagoltunk – ez volt az utolsó karácsonyi vakációnk. Ezután csak valami más jöhetett majd, vagy a dolgozók sz?kre szabott rendes szabadsága vagy (rosszabb esetben) egy örök kényszer-vakáció: azoké, akik nem tudnak majd sehol munkába állni.
December 22.-én indultam haza, én is ajándékokkal. Anyunak kordbársonyt vettem, amib?l Icu varrt kötényruhát. Apunak mellényt kötöttem. (Kicsit b?re sikerült.)
Otthon még az el?készületekben is tudtam segíteni, amit sohasem hagytam ki szívesen. Érkezésem napján apu várt az állomáson és már nem ment vissza a Tanácshoz, szabadnapot kapott. Beszélgetésünket egy vendég szakította félbe. Apu fogadta kint, a szobába behallatszott a párbeszédük:
– Bocsánatot kérek a kés?i id?pontért, de szombaton már nem szeretnék alkalmatlankodni…
– Semmi baj Lacikám, fiatal még az id?! – udvariaskodott apu.
Lehalkítottam a rádiót, úgy vártam a hajvágás végét. A hangokból ítélve régen készen volt már az, amikor anyu jött be hozzám.
– Ki kell jönnöd kislányom, mert úgy néz ki, ez a fiú addig nem tágít. Azt mondta, látott benneteket a buszról leszállni…
Arcára volt írva, nincs kibúvóm. Már én is kíváncsi lettem. Kimentem hát.
.
Kultúrka
.
.
Egy nagyon sz?ke, vékony fiatal férfi ugrott fel, hogy köszönjön, apu bemutatott bennünket egymásnak. (Mint az 1800-as években!)
Nem túlzás, ha állítom: azt hittem vacsora nem lesz akkor este, mert meghívni mégsem fogjuk – bosszankodtam, mert úgy t?nt, el sem megy. Végülis ? nem el?ször járt nálunk… A vizit rövidre fogása – az etikett szerint – csak els? alkalommal kötelez?!
Ahhoz képest, hogy nemrégen dolgozott és lakott a községben, úgy beszélt nekem – a bennszülöttnek – Ozoráról, mintha népszer?síteni akarta volna el?ttem.
Megtudtam, milyen cikket kell megkeresnem majd egy újságban és január 15.-én a rádióban mit kell majd meghallgatnom.
Sok meghiúsult és tervezett eseményr?l számolt be akkor nekem egy ambícióval teli, elszánt népm?vel?. El kellett ismernem voltak ötletei. Például a „tanyázó el?adások” sorozat szenzációs találmánya ott, ahol nincsen m?vel?dési ház, csak drágán bérelhet? (mozi, pártház) termek.
A lényege: egy-egy magánház nagyobb szobájában tartottak el?adást a meghirdetett téma iránt érdekl?d?, rendszerint nem nagy csoportnak, a ház lakóinak, rokonoknak, barátoknak, utcabelieknek.
Buga doktor el?adásának volt már nagy sikere nálunk s?t, az a megtiszteltetés érte, hogy Illyés Gyula elfogadta a meghívását és meg kell kérnie ?t, hogy látogatását ismételje meg, mert akkora érdekl?dést tanúsítottak a faluban (nem csak az értelmiség), hogy el sem férnek majd egy szobában!
//- Az azt követ? id?ben még szívesen el is fogadta meghívásainkat Illyés Gyula. Közismert, hogy gyermekkora egyik színtere volt Ozora. Közeli családtagjai éltek itt és egy távolabbi, de rokoni szál családomhoz is kötötte. Régebben szívesen járt Hadffy Béla kántortanítóhoz, anyai ági unokatestvéréhez. Béla bácsi apai ágról az én anyám édesanyjának is unokatestvére volt. Id?közben meghalt a közös rokon, Ozora elveszítette vonzerejét az id?söd? költ?fejedelem számára. A hetvenes évek végén egy udvarias, de elutasító levélben hárította el Palánki igazgató egy felkérését, hogy a kultúrház díszvendége legyen egy jubileumi ünnepen. (Ezt a levelet híven ?rizte Kultúrka az egyik Illyés-kötetébe rejtve!) Igaz, hogy akkor már betegeskedett a költ?, meglehet?sen visszavonultan élt.
Nem sokkal kés?bb Illyés Gyula a mienknél sokkal jelent?sebb ünnepségre is csak a beszédét küldte el. Szekszárdon, a Babits Mihály M?vel?dés Házában egy magnószalagról hallhattuk a helytörténeti nevek gy?jt?it köszönt? üzenetét.
A hallgatóság közt – de csak Palánki Lászlónak, az Ozoráról készült dolgozat készít?jének hozzátartozójaként – én is ott ülhettem ezen az ünnepen 1975. május 14.-én. -//
Elkalandoztam…Térjünk vissza majd’ tíz évvel korábbra, a karácsony el?tti vendéghez:
– Kiskegyed egy mozgalmas kulturális élet? községbe fog visszatérni – ígérte hatalmas lelkesedéssel ez, a múlt századból itt felejtett emberke.
Nem tudtam hová soroljam be így els?re a túl hosszúra sikerült beszélgetést. Egy kicsit régimódinak, de érdekesnek tartottam a fiatalembert. Egyben apunak volt igaza: Világos, hogy a szokatlan kezdeményezéseivel nagyon magára hagyott ember benyomását keltette, akinek nagy szüksége volna lelki támogatásra.
Aztán a szünet minden hétköznapján a rajzaimat szerkesztettem otthon is. Ha van ígéretes kilátása az embernek, akkor még a nap is másképp’ süt be az ablakon.
Jöv?ben reményked? családom körében a szép ünnepek új er?vel töltöttek fel.
*
Januártól megsz?ntek a m?helyi szabadszombatok s?t, nekem pénteken is be kellett járnom. Félve jelentettem be ezt a nevel?mnek, de szó nélkül kiírták már a szállításomat!
Január 8-9-10.-én a gyakorlati vizsgáim jól sikerültek, a tizennégy szakrajzomból pedig egy lett 4-es, a többi 5-ös, piros tintával, még egy szeretettel szócskával is nyomatékosítva. Búcsúzáskor a vizsgabiztos Noé bácsi aggódva kérdezte:
– Ott vidéken hogyan fogja bírni egyedül a rengeteg munkát? Mert arra készüljön, hogy egyetlen perc szabadideje sem lesz.
– Nem tudom, de arra jobban vigyáznom kell, hogy a nagyapám ötven éves jó hírnevét le ne rontsam.
– Összefogunk, és az útravalónkkal együtt jól meg fogja oldani – tette kezét a vállamra. – F?, hogy így folytassa, akkor menni fog! Maga egyébként maximalista, akár vissza is foghatná magát!
*
15.-én a szobánk minden székén, ágyán lányok ültek szorosan, mint költözni készül? fecskék a dróton, hogy a rádió Ozoráról szóló m?sorát meghallgathassuk.
F? helyen Tündi kuporgott, hátha felismer valaki megszólalót.
Visszafojtott lélegzetünket csak a derültség oldotta. F?leg Budai kerek nevetései, mert a babonás népszokások nagyon tetszettek neki.
Id?s tanítómat, akinek a lánya, meg egy amerikás magyart, akinek az unokája volt sokáig barátn?m – ismertem fel. Róluk aztán beszélnem kellett a kíváncsi lányoknak.
– Nézzétek Tündinek honvágya lett! – Jegyezte meg valaki a könnyeit látva.
– Ne is mondd! – sietett tódítani Budai. – Még nekem is!
– Ne felejts el gratulálni a Kultúrkának, Pápaykám! – élcel?dött Palcsi.
– Feltéve, ha látom még az életben – legyintettem, mit sem sejtve a jöv?r?l.
Unszolásukra elmondtam a különcségében is rendkívüli tanítóm, Bandi bácsi lányának a történetét:
//- Klára egyike volt a tíz tanulónak, akikkel egy év alatt végeztük el a hetedik és nyolcadik általánost.
Iskolaújságot szerkesztettünk ketten, volt benne mindenféle rovat; iskolai események, tanulópárok versenykihívása, pletykák, az utolsó oldalon „Sport” címszóval tornaórai teljesítmények, s?t még rejtvény is, amit nekem kellett kitalálni, szerkeszteni. Mi írtuk, kézzel sokszorosítottuk.
Néhány „kiadást” érhetett csak meg, mert ketten nem gy?ztük.
Klára kitalálta, ha pár fillérért árulnánk, abból kis zsebpénzt adhatnánk annak, aki segít másolni vagy cikket ír. Ez rögtön két bukást hordozott magában. Akiket érdekelt, azok a szerz?k közül kerültek volna ki. A kett? nem m?ködött együtt. És hamar lecsaptak ránk a tanítók. A lapot árulni b?nös haszonszerzés, megengedhetetlen…
Aranyos, élelmes teremtés volt a barátn?m, kicsit festegetett, verseket írt, csak úgy vibrált.
1961. augusztusában édesanyja felutazott hozzá Pestre. Sétarepülésre akarta hívni a lánya, de ? félt a repül?t?l, hát Klára elment nélküle. Ez a gép egy zuglói ház erkélyébe fúródva kigyulladt, a barátn?m bennégett a vezet?fülkében.
Hogy ? mit keresett ott a pilóta mellett és miért zuhant le a gép, az nem derülhetett ki az akkori rendszerben, de azóta sem.
Nem csak a családja omlott össze, hanem mi, a barátai is megrendülten gyászoltuk. Megírtam Attilának, a kanadai unokatestvéremnek, aki osztálytárs volt, s?t vele voltunk „hárman tanulópárok”. Ã?¿ kiment egy magas hegyre és a Niagara felett búcsúzott el az életvidám kislánybarátunktól. -//
– Én ismertem a Klárát, és nem tudtam, hogy miért titkolóztak a haláláról – jegyezte meg Tündi. Borzongott, ahogy én is a felidézett eseményekt?l.
A következ? hetek alatt semmire nem jutott id?m. Még a hazaküldött levelet is Icu írta meg helyettem. – Majd írok én, csak mondd el, mi legyen benne – ajánlotta, én meg örömmel elfogadtam, ami az ? eredeti stílusában elég aranyosra sikeredett.
”…A hálóból már órásm?hely lesz. Egész éjjel csak hallgatjuk a tik-takkot…
Hétf?n voltak nálunk színészek a József Attila színházból Bodrogi Gyula, Láng József, Gobbi Hilda, Budai István, Bujtor István, Bárány Frigyes és József Attila titkárn?je…– természetesen a József Attila nevet visel? színházé volt a titkárn? és nem a költ?é –…Úgy sajnáltuk az Arit, hogy nem lehetett itthon…
Le van a szobánk fényképezve, de abba sincs az Ari, sajnos akkor is dolgozott…most pénteken is dolgozik, ezért szombaton takarít és vasal, ha van id?m, én kivasalok neki is…Sajnos itt minden nagyon lassan megy. Itt vagyok én. Már mióta levizsgáztam és még semmi sincs velem…Legalább itt maradok, amíg az Ari végez…De ? is örülne, ha már dolgoznék…Volt rendezvény. Olyan volt, mint a többi, de azért elment. Lesz az utolsó jelmezbál, még nem tudom, minek öltözzek fel, de majd kitalálom. Majd segítenek…”
Ahogy terjedni kezdett a híre, hogy néhány órát megjavítottam, a sof?rök, gondozón?k, de még Domi néni is elláttak munkával. Lajos bácsinak eleinte nem mertem elmondani, de egyre többször kellett maszekolásaimhoz a szerkezetmosót használnom az ebédszünetben. Egyszer aztán tetten ért. Úgy kezdte, mintha meg lenne lepve, aztán felajánlotta, hogyha alkatrészre is szükségem lenne, nyugodtan szóljak neki, hozat a m?hely rendelésével együtt. Tanácsolta, hogy mindig cseréljek üveget és felhúzót is a javítások mellett, mert attól látványos a generál… Láthatóan örült az önálló ügyködésemnek.
Ezután azt is megkérdezte, volt-e azért id?m ebédelni is!
Az intézetben szintén jól visszhangzott az, hogy az óra, amit kiadtam a kezemb?l, az pontos és ráadásul még szebb is lett. Nem más állt ennek a hátterében, mint az, hogy nekem örömet okozott, ha éltre kelt, megújult a munkám nyomán egy ragyogó kis szerkezet.
Februárban a hagyományos farsangi rendezvényre Icu éjkirályn? jelmezt talált ki magának. A vakok intézetéb?l jött zenekar játszott, elég jól.
Csak addig maradtam kint, amíg a szellemes, változatos jelmezek felvonultak. Fáradt voltam. Hamarosan Paula is követett
a szobába.
– Már neked is elég ennyi? – kérdeztem csodálkozva.
– Meguntam a csöpögést – nevetett akasztófahumorral Palcsi, amikor kiment a gondozón?.
– Az ablak melletti sarokba tolták a kocsimat, a radiátor pont rám csöpögött. – Az egész oldala vizes lett.
– Butuskám, miért nem szóltál valakinek?
– Á! Túl korán kezdtem elázni, még visszavittek volna. Megspóroltam nekik egy átöltöztetést és tologatást.
*
Március 3-án megkereszteltettük Zolikát. Csak egy aranyos kis kabátkát vittem a keresztfiamnak.
Kicsit még a hó is esett, taxival mentünk, de a templom nagyon közel van a lakáshoz.
A ceremóniát egész jól t?rte a fiatalember, aki már egy éves volt. Aztán otthon is tündérien viselkedtek a kicsik. Zsuzsa remekül kézben tudja tartani a családját, háztartását. Nála mindig, minden ragyog a tisztaságtól, és a gyerekek boldogan lubickolnak a gondos szeretetben.
Nekem mégis voltak kínos perceim. Zolika messzir?l nyújtotta a kis karjait, hogy vegyem fel és neki még nem lehetett megmagyarázni, hogy el?bb le kell ülnöm ahhoz, hogy a karomba vegyem. (Kés?bb már olyan aranyosan jött utánam, megvárta, hogy leüljek és csak aztán kéret?zött az ölembe.)
Az ünnepi ebéden a réglátott Irmus barátn?mmel is találkozhattam. Ã?¿ mindig figyelemmel kísérte a sok megpróbáltatásomat.
– Én a helyedben már rég bedobtam volna a törölköz?t! Honnét szeded ezt az energiát? – kezdte volna, de már nem folytatta panaszokkal. Régebben – a számomra érthetetlen – gyakori rossz kedvével jött hozzám és azt kicsit elfelejtve ment el.
A sok finomság közt a fatörzs torta az én receptem után készült, kóstolót is csomagolt bel?le Zsuzsa, ami nagyon ízlett a lányoknak is.
– Jó, hogy korán visszajöttél, Olgi a fehérvári barátn?d keresett – mondták a narancsokra mutatva.
– Ne ijedezz, este visszajön – nyugtattak meg.
Kés?bb aztán vele – jó ozorai módra – alaposan kibeszéltük magunkat. Három javítani való óra is lapult a táskájában.
Egyre több maszekolás segítette a szakmám gyakorlását. A kis pénz se jött épp’ rosszul!
Fejes Dezs? bácsi összeállította a velem megbeszélt kárlistámat és Domi néni mellékelt egy igazolást arról, hogy gondozott vagyok. Otthonról hatósági bizonyítványt kellett kérnem, hogy nincs vagyonom. Ha lett volna, akkor a kártérítési követelésem 6%-át el?re be kellett volna fizetnem a per beindításakor.
A hivatalos ügymenetet én nem tudtam követni nélkülük!
A m?helyben el?bb 260, majd egy hónap múlva már 420 forint ösztöndíjat kaptam. Ráadásul 291 forint 50 fillér ebédtérítést.
Hitetlenkedve néztem a borítékokat.
”Nem is igaz, hogy eljön az id?, amikor rendszeres fizetséget fogok kapni!”…Csuda jó volt ez az ismeretlen érzés: fizetés, ami ”jár nekem!”
Palcsi sem számolta a kézimunkája órabérét, mert fillérekben jött volna ki. Az inas-béremb?l ekkor nekem 165 forintot kellett befizetnem az intézetben.
Icunak pedig nem sokkal húsvét el?tt végre találtak munkahelyet. Addig is vállalt varrást, de a legtöbben csak megköszönni tudták, zsebpénznek pedig 20 forintnál többet nem kaphatott. A Kézmüiparnál varrodai kézilány lett bel?le. Nagy dekoltázsú ruhákba vállpánt-rögzít?ket kellett felvarrniuk egy patentpárral. 40 fillért kaptak párjáért. Darab-bérbe vették fel és csak rengeteg túlórával tudott 1300 forintot keresni. 8% jutalmat is kapott. A pénzes borítékot nagy, boldog sóhajjal tette le az ágyára:
– Az els? keresetem!
Ajánljuk a könyvet mindenkinek, aki a szépet, és a jót nem csak megélni, de olvasni is szereti.
A könyv megrendelhet? Pápay Arankánál.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: H.Pulai Éva
