Délután öt felé járt. A sz?kös sötét utcában csak egyvalaki sietett a kijárási tilalom ellenére is. Aprócska termet, olyan kilenc forma lehetett. Kezében néhány tojás, amit Mari nénit?l kapott karácsonyra, és az anyja tudta nélkül el is ment érte.
Ahogy a sziréna megszólalt, a fiú tudta, hogy nem ér oda az óvóhelyre. Helyette szemközti bérház udvarára szaladt. Legszívesebben hazáig rohant volna, hiszen az övék alatt volt kinevezve a pince. Az édesanyja biztos ott várja már. Csak néhány sarok választotta el ?ket egymástól.
Reszketett. A félelemt?l és a hidegt?l egyaránt. Hatalmas robbanások és bombák süvítése arra késztette, hogy, mint egy riadt kis veréb, meghúzódjon az egyik bemélyedésben. Körülötte falak omlottak és életek. A halálsikolyok olykor átsz?r?dtek a robbanásokon.
Egyszer csak vége lett. Az id?t nem érzékelte. Füle zúgott és vér szivárgott bel?le. Kezeiben még ott szorította a tojáshéj maradványokat. Egy ösztön vezérelte. – Haza anyához!
Kábultan, a maradék erejét összeszedve indult el a házuk felé. Lába meg-megbicsaklott, de azért rendíthetetlenül ment célja felé.
A fiú dideregve állt egy hatalmas bombatölcsér el?tt, ahol nem is olyan rég még az otthona állt. Nem akart hinni a szemének. – Édesanyám… – suttogta magában.
– ÉDESANYÁM!
Arcát félig fagyott kis kezébe temetve, térdre rogyva zokogott. Közben havazni kezdett. Az égi dunyha lassan belepte Pest romjait és halottjait.
Az utcában csodálatos módon megmaradt egy üzlet. Ajtaja zárva, kirakatüvegén Dávid-csillag és egy felirat: Ã?°SD A ZSIDOT!
A fiú megmeredt izgalmában. Olyat látott, amit még életében soha nem látott. Egy gyönyör? mézeskalács szívet. Csak állt ott és tudta. Beleszeretett.
Napokon át kóborolt magában. Kil?tt tankok és német szavak szitkai között. Ha éhes volt fakérget, ha szomjas, havat evett. Szemei alig rebbentek. Csak bolyongott utcák kövén, küszködve küls? és bels? fájdalmaival. Rongyokba csavart kis teste a kih?lés szélén volt. De a szívhez minden nap visszatért.
A németet orosz szavak követték. Dübörg? tankok tetejér?l megmaradt pincék mélyér?l, olykor magyar jajszavak mell?l.
A boltot közben kifosztották. Elvitték bútorait, értékeit. Csak a kis szív maradt, az immár betört kirakat mögött. A tavaszi nap bátran szórta rá és a fiúra megbékélt fényeit.
Amikor délután a tulajdonos megérkezett, a kisfiú a megszokott helyén állt a kirakattal szemben. Szárnyra kelt már a hír, hogy egy árva kölyök minden nap eljön ugyanabban az id?pontban. Véber István ránézett az órájára. Pontosan öt óra volt.
Tekintete követte a fiúét, majd elmosolyodott. Szótlanul bement a boltba, a kirakathoz lépett, majd épp ki akarta venni a mézeskalácsot, amikor két férfi lépett a gyerekhez és karon ragadták. István már épp nyitotta volna a száját, hogy megkérdezze mi végre is, amikor az egyik feléje szólt.
– A szociálpolitikai bizottságtól vagyunk. – Azzal fogták a gyereket és feltették egy teherautóra a többi sorstársai közé.
* * *
Meztelenül állt a sorban, kopasz fejét lehajtotta és várta a pofont. Minden nap így kezd?dött. Azután kivették a sínek mellé dolgozni. Mivel ? volt az egyik legkisebb a csoportban, ? vitte a többieknek a vizet. Ennivalót nemigen kaptak, ha mégis, abban sem volt köszönet. Kukának hívták. Találó név egy olyan gyereknek, aki egy éve van köztük és még nem szólalt meg. A nagyobb társai volt, hogy rajta eresztették ki a mérgüket. Ilyenkor arcon ütötték, hol tenyérrel, hol ököllel, vagy egyszer?en csak megrugdosták. Olyankor is szótlan maradt. Becsukott szemén át nem láthatták, ahogy egy kirakat el?tt egy mézeskalács szívre mosolyog. Amit láttak, viszont félelemmel töltötte el egy id? után ?ket. A fiú szerintük nem érzett fájdalmat. Szépen, lassan elérték azt, hogy kirekesszék maguk közül.
Ezek után a lelencház feketelistájára került. Minden reggel a pofon után egy dézsa jéghideg vízbe mártották ruhástól addig, amíg fuldokolni nem kezdett. Utána meg a szomszéd falu k?fejt?jébe vitték a feln?tt rabok közé. Azok méregették és ujjongtak, miközben a fiú meg csak mosolygott. Még akkor is, amikor ájultan és véresen esett össze.
A nevel? ?rök rezzenéstelen arccal dobták le a földre és borították a fejére a kih?lt levesét. Órák teltek el, mire megmozdult. Lassan a priccshez kúszott, belekapaszkodva feltérdelt és két kezét imára kulcsolva az ? kis szívére gondolt.
Az évek teltek, s a fiúból er?s legény vált. Bár meg se mukkant, azért tisztelték. Tudta mindenki, mit élt át ez az ember. Hat év hosszú id?.
Amikor kilépett a kapun, nem fordult vissza. Még el sem köszönt. Fogta a kis batyuját és Pest felé vette útját. Elhatározta; visszamegy és megkeresi a szívet. Gyalogolt utak mentén, sínek között, s ha szerencséje volt, fel tudott kapaszkodni egy tehervagonra. Annak tetejére ülve nézte, hogy a felh?k szívvé formálódva követik megkezdett útján.
* * *
Pest nyüzsgött. A Lánc-híd már állt, a villamosok csilingeltek. Romok t?ntek, épületek emelkedtek. A fiút, mint régi ismer?st úgy köszöntötték a Jósika utcai fák. Tenyerét az egyiken végighúzva, megállt. Az volt az a fa, ami egyszer éhét csillapította. Csak nézte, majd arcát a kérgéhez értetve megszólalt több mint hat év után. – Köszönöm.
Ebben az egy szóban majdnem minden benne volt. Az hogy nem halt éhen, túlélte Pest ostromát, a lelencet, és hogy visszatérhetett. Még hátra volt az utolsó lépés.
* * *
Véber István túlélte a háborút, a gettót és túl fogja élni a komcsikat is. Legalább is ? így gondolta. Tulajdonképpen neki semmi baja nem lenne a vörösökkel, ha nem a saját, családi boltjában kellene dolgoznia, mint állami alkalmazott. F?nöke, aki egy senkiházi nyilasbérenc volt, ma meg ávós besúgó aki mindent megtett azért, hogy az orra alá dörgölje, hogy lám-lám, az ember akkor viszi sokra, ha élni tud a lehet?ségeivel. Véber István olyankor ökölbe szorult tenyérrel megy felmosni a kemencés helyiséget vagy átrendezni a kirakatot. A kirakat egyik ékessége – Véber István szerint – az a kis mézeskalácsszív volt, ami még negyvennégyben készült. Még a kisfiával együtt festették. Ez volt az utolsó együttléte a családdal. Azóta minden nap kimegy a Duna partjára és egy szál virágot dob a véres folyóba.
Ahogy épp rendezgette a kirakatot, egy fiatalemberre lett figyelmes, aki le nem veszi a szemét a mézeskalácsáról. Ismer?s volt neki a tekintet. Egyszer látta már. Jó pár évvel ezel?tt. Az órájára nézett, noha tudta, hogy öt óra volt épp. Lassan, mint aki nem akarja elijeszteni a vadat az erd?ben, a kalács felé nyúlt és felemelte. Az ifjú követte tekintetével. A férfi kivitte az utcára és óvatosan az ifjú tenyerébe helyezte. – A tiéd fiam.
A fiú óvatosan, mint valami madárfiókot a szívéhez emelte. Szeméb?l könny pergett. A megnyugvás gyöngyei. Még aznap elment a szül?i házhoz, aminek helyén már félig felépült egy szociális lakás. Csak állt ott és némán búcsúzott. Gondolataiban átölelte édesanyját, apjával kezet fogott és megpaskolta öccse fejét.
* * *
Az ifjú és Véber István néhány év múlva összetalálkoztak ismét. A legjobb barátok lettek, majd felvette a Véber László nevet. Megn?sült, majd családot alapított. A rendszerváltáskor megkapta az államtól azt a kis boltot, ami el?tt egykor oly sokat állt. Ma már én vezetem a boltot. A fiút eltemették. S a kicsi szívvel mi lett? A kirakatban várja ma is az árva lelkeket.
Legutóbbi módosítás: 2010.07.06. @ 17:00 :: Jagos István Róbert
