Bevezetés
Ha a halálra gondolunk, általában valami baljós érzés fogja el embert. Legalább is a nyugati kultúrában. A haláltól való félelmünkben megtérünk, b?nöket vallunk és imádkozunk. De mi van akkor, ha pont a halál az, ami természetes és normális? Mi van akkor, ha a születés utáni pillanatok már nem az életr?l szólnak. Nevezzük inkább haldoklásnak? Szépen mutatna a síromon, ha most temetnének el. – Jagos István Róbert. Haldoklott harmichat évet. – Mi van akkor? Semmi. A lényegen nem változtat. Megsz?nök létezni ebben a formában. Ha hinni akarom, újjá születek valahol, feltámadok, vagy épp Gammapolis ?rváros tisztes polgára leszek, vagy csak egyszer?en elporladok. A halál szerves része életünknek. A legtöbb ember már gyermekkorában szembesül miszter halállal. Nem biztos, hogy épp emberivel, de mindenképp összefut vele. Akár a sarkon, amikor anyu egy elcsapott macska mellett tolja át gyermekét a zebrán. Személy szerint nekem is van / lett pár élményem a halállal. Az következ? oldalakon ezt fogom kifejteni.
Az els? lépések a halál felé
Az els? halálhírt csak a fülemmel érzékeltem. A nagymamám testvére halt meg. Nem is ismertem, tehát nem is nagyon vettem szívemre. De annyit észleltem az egészb?l hogy ez nem egy vidám dolog. A nagymamám elfehéredett és megtántorodott. Végül is nem foglalkoztam az egésszel. Talán védekez? mechanizmus volt hogy egyb?l elkezdtem játszani a legújabb kisautómmal. Igen, akkor még szerettem a kis autókat. Ma már a nagyokat sem, de a kényelem nagy úr. Csakúgy, mint a halál. Szóval nagymamám nem volt boldog. Ez tet?z?dött pár nap múlva mikor néhány bácsi kiásott egy gödröt és köteleken beleengedtek egy cicomázott ládát. Nem értettem, hogy minek ez az egész. Aztán rájöttem. Istenke a föld alatt lakik. Ez által arra is, hogy nem is az égben lakozik. Arra gondolni sem mertem akkor még – hiszen csak hat éves lehettem -, hogy hazudtak nekem, inkább arra a megállapításra jutottam, hogy van bizony olyan dolog, amit a feln?ttek sem tudnak. A temetés után felmentünk egy idegen néni lakásába és mindenki koccintott. Még mi is, gyerekek. Imádtuk a barackos rónát. Azóta már az is megsz?nt, mint oly sok dolog abból a nyolcvanasból. A nagymamám még egy ideig fekete kend?ben járt. Majd még láttam párszor felkötnie magára. Nem nevetett – még rám sem – azokban az id?kben.
A halállal nem csak úgy léphetünk kapcsolatba, hogy elveszítünk valakit vagy valamit, hanem ha ölünk is. Nem azt mondom ezzel, hogy hidegvér? gyilkos lennék, de igenis öltem. Úgy, ahogy nagyon sokan. Verbálisan és ténylegesen egyaránt. Lel?ttük egymást rasszista játékokban. Amikor cowboy voltam, indiánokat irtottam és fordítva. Közben jelszavakat skandáltunk. – Megdöglesz sápadtarcú! – Ez volt a verbális gyilkolás gyerek módra. A tényleges meg az, amikor megkínozva néhány legyet, ugye ilyenkor szárny kitép, potroh kettévágva az örök vadászmez?kre küldtük a szerencsétlen rovarokat. Aztán jöttek a békák, majd a madarak és a csúzli. Valaki képes itt megállni, valaki nem. A fizika szerint minél nagyobb a lendület annál nehezebb megállni. Ezt próbáljuk mesterséges eszközökkel cáfolni, mint mondjuk a fékkel. De amint látjuk és tapasztaljuk, nem mindenkinél m?ködik, esetleg be sem szerelték.
Van olyan gyilkolás, amellyel a szeretetünket mutatjuk ki. Hányszor öltem szerelemb?l, lovagiasságból én is. Szakítottam szerencsétlent és tettem haldokolva a szeretett n? kezébe. A szeretett n? mosolygott. Fel nem t?nt neki hogy épp most vettünk el egy életet. Mert azt ne gondoljuk, hogy ha vázába tesszük akkor tovább él. Legfeljebb tovább haldoklik.
Az elmúlt harminchat évben tömegével követtem el gyilkosságot. Tudatosan vagy épp tudattalanul. Nagy a valószín?se hogy ez itt most nem ér véget.
Az els? fájdalom, ami ért a halállal kapcsolatban az az volt, amikor kerestem a Buksi kutyám. Négy szín? korcs kutyus volt. A nagymamám szerint pockos. Nem véletlenül négy szín?. Nos ez a kutyus volt az els? barátom. Reggeli után mindig vittem ki neki az udvarra egy kis maradékot. A reggeli nálunk nem volt id?höz és helyhez kötött. Mondhatnám elkényeztetett voltam. Akkor és ott ettem, ahol jól esett. Nem egyszer az ágyban, miközben néztem a délel?tti matinét a fekete-fehér Orion készüléken. Sok csatornát nem fogott. Nem is volt mit. Az egyest, a kettest, meg ha tiszta volt az id?, a jugót. Nagyon modernnek találtam akkoriban a tévénket. Érint?gombos volt. A legyek is annak találhatták, mert folyamatosan rászálltak és ezáltal mindig csatornát váltottunk. Azt hiszem ez a tv típus volt el?ször, amely alkalmazta a legyet, mint organikus távvezérl?t.
Szóval reggeli után állok az udvaron és hívom a Buksit. Buksi nem jön. Pedig szokott. Vajas kenyér maradékkal kezemben ballagok le, a fészer mögé. Tudom, ott szokott h?sölni. Ott is volt. Feküdt a fal szélében és a szájából zöld hab szivárgott. Még élt. Szeme megfakulva. Olyan kékesen, hidegen. Ledermedtem egy pillanatra. Nem lehet! Biztos csak múló rosszullét. Nemsokára elmúlik és ugrik rám farkát csóválva.
Buksi többet nem csóválta a farkát. Legalább is a mi világunkban nem. A nagyapámmal készítettünk egy keresztet és leszúrtuk a frissen hantolt földbe. Nagyapám a vállamra tette kezét és csendesen megvárta, míg elbúcsúzom Buksitól. Azt a napot végig zokogtam. Akkor azt hittem az lesz életem legszörny?bb napja. A hét éves gyermek énem tévedett.
Képletes halálok
A halál egyfajta megsz?nés. A kézzelfoghatók (szerves és szervetlen) mellett ott találhatóak olyan fogalmak, mint emlékezés vagy éppen az érzések. Tizenéve láttam egy Stephen King filmadaptációt, ahol a langolierek azaz az id? vasfoga szépen felzabálja a múltat. Már akkor tudtam, hogy az öreg King jó felé tapogatódzik. Én is átéltem már számtalan ilyen élményt. Elég, ha csak arra gondolok, amikor évekkel kés?bb visszatértem gyermekkorom színterére, ahol immár az enyészet fogadott. A kertb?l már semmi sem látszott. A falak és a tet?gerendák rogyadoztak. A halál rothadt szaga terjengett. Még ha képletesen is, de mégis. Úgy éreztem, beleszövi magát az a szag a sejtjeimbe. Az emlékek is fakuló félbe voltak. Csak elmosódott arcokat érzékeltem. Elmosódott érzéseket.
Mindig megdöbbenek azon, hogy tudnak dolgok nyomtalanul elt?nni. De vajon miért ez a döbbenet? Talán attól félek, hogy én is így járok? Igen, lehetséges. Tudom, nem egyedül vagyok így, és azt is tudom, mások szíve is megdobban, ha egy régi fotót lát. Nem kell, hogy személyek legyenek rajta. Elég egy épület vagy egy útszakasz, ami már nem olyan, mint emlékeinkben. Ilyenkor egy furcsa bizsergést érzek a fejemben, amit ahhoz tudnék hasonlítani, mint amikor valami kedves gesztus ér. Olyan szívb?l jöv?. Gyermekként valahogy jóval több ilyen élményben volt részem. Manapság legfeljebb régi képeket nézegetek.
Konkrét emberi halál
Az els? embert, akit halva láttam, megrémisztett. Nem mintha ocsmány lett volna, mert tulajdonképpen csak a lábát láttam, de a félelem belém költözött. Attól, hogy a halott az ismer?söm. A félelem lebénított, majd meghányatott. A cip?, amit viselt egy az egyben olyan volt, mint szeretett nagyapámé. Az a tudat hogy nincs többé, teljesen fel?rölt. Megtapasztaltam (akkor), még ha rövid id?re is, milyen az, amikor itt hagynak bennünket. Az elveszettség az egyik legfájdalmasabb érzések egyike.
Agyvel?ben taposás
Imádom a focit. Gyermekkorom óta a kedvenc sportágam, amit ha nem is profi módon, de én is m?veltem, amíg a porc le nem vált a térdemr?l. Az akkori edz?m a Feribá csakis engem okolt, miszerint sohasem melegítettem be. Biztosan igaza volt. No mindegy, azóta csak szurkolok, esetleg ha megittam pár pohár sört (el?fájdalomcsillapító) még néha beszállok, ha látok fiatal srácokat, amint a b?rt kergetik.
Viszont amir?l itt írni fogok, az még a h?skorban volt. Iskola helyett foci. Nyomtuk a betonon a Gatyáékkal, amikor is egy hatalmas durranásra lettünk figyelmesek. A stadion gondnoka volt az els?, aki odaért. Látszódott rajta, hogy nem mindennapi dolog tanúja lett. Az emberek gy?ltek és néhányan él? kordont alkottak, hogy legalább mi, skacok ne mehessünk oda. A rend?rök és a ment?k már úton voltak. Már messzir?l hallatszott a szirénájuk hangja. A rend?r és a ment?kocsi is klasszikus volt. Ezerkettes Zsiga, az utóbbi meg Barkas. Látszódott az utasain, hogy azért nem mindennapi dolog történt. Az, hogy valaki öngyilkos lesz a nyolcvanas évek közepén, még nem nagy dolog. Pesten nem. De az én kis városomban még annak számított. F?leg, ha az egyén fejbe lövi magát egy német második világháborús Lugerrel úgy, hogy az agya kirepül a feje túloldalán.
A ment?sök nem sokat vacilláltak, mivel felismerték, nekik itt sok dolguk nincs. Helycserés támadás következett. Ment? el, hullaszállító be. Körülbelül húsz perc alatt végeztek mindennel. A helyszín elkerítve, hullások és rend?rök el. A gondnok maradt még ott, meg még mi, néhányan. Olyanok lehettünk, mint a hiénák. Ott köröztünk rendületlenül. Végül a gondnok is elment, s mi végre megnézhettük a helyszínt. Els? látásra szegényes volt. Letaposott füvek és bokrok, némi vér és egy kis homokkupac. Mindenki a vért nézte. Én mivel nem igazán bírom, inkább a homokkupacot választottam. Mint minden gyerek, én is szerettem rugdosni a homokkupacokat. Oda se nézve, jó nagyot belerúgtam és azon morfondíroztam, hogy mi ebben az egészben a nagy durranás. Aztán két másodperc múlva rájöttem. Agyvel?n álltam. A Dóda meg sikoltozott, mivel a homokot, s vele némi vel?állományt pont a hasára rúgtam. Rohantunk onnan, ahogy csak tudtunk, ki vel?vel, ki hányással cip?je orrán. Ekkor nyolcvanhatot írtak és tizenkét éves voltam. Azt kívántam, hogy egy darabig nem akarok halottat vagy annak maradékait látni. Az óhaj nem teljesült. Talán azért, mert hangosan kívántam.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Jagos István Róbert
