Halál a köbön
Kilencvenhatra már új családom volt. Nagyapám halála után felbomlott az addig is imbolygó családi egység. Nagymamámmal megromlott a viszonyom, nemkülönben anyámmal és a fogadott testvérével. Kilencvennégyre eljutottak arra a szintre, hogy eladják a házat, a pénzt elosszák, és mindenki menjen isten hírével. Mindnek volt sajátja, csak nekem nem. Én nem örököltem semmit sem, hisz csak unoka voltam. Az akkori párom, Ida – kit?l kés?bb gyermekem is született – volt az, ki befogadott a családja ellenzése árán is. Évek kellettek, amíg megszoktam azt a légkört. Kilencvenhat életem újabb sorséve volt.
Januárban meghalt nagymamám, aki anyám helyett anyám volt. Aki óvott mindent?l, talán túlságosan is. Egyszer? asszony volt, nagy szívvel. Talán a szívet t?le örököltem. A nevelt fia a ház eladása után átcsalta magához falura az akkor már több mint nyolcvan éves, beteges öregasszonyt. Rá fél évre magára hagyta. Egy másik rokonhoz került, ahol szinte naponta látogattam. Már nem volt olyan a kapcsolat, mint rég. Nem a mi házunk volt, nem ketten voltunk. Idáékhoz nem vihettem, hiszen én is csak egy megt?rt kutya voltam ott. A nagymamám nem találta sehol se a helyét, miután eladták a családi házat. Olyan lett, mint egy kóbor kutya, ki hálás és befogadják, ugyanakkor vágyott vissza abba a mili?be, ahol hármasban éltünk a nagyapámmal. Végül egy öregek otthonában kötött ki, ahol már nem bírta tovább. Feladta a küzdelmet. Mintha látta volna, hogy jobb meghalni, mint hogy végignézze az anyám és öcsém halálát.
A temetésen mosolyogtam. Kínmosoly volt. Már nem tudtam nézni, hogy még le sem rakták a föld alá, máris azon vitatkozott anyám és a sógorn?je, melyik arany kié lesz. Gusztustalan volt az egész. Nem méltó egy ember búcsúztatásához.
Anyám az ? részét a temetés utáni összejövetelen már el is adta. Kétezer forintért és egy üveg Éva vermutért. Ott, akkor összevesztünk. Megmondtam neki, nem vagyok kíváncsi rá, és hogy soha többé nem akarom látni. Még egyszer láttam életében.
Április végén jött a hír, hogy anyám kórházba került. Amikor megláttam, megrémültem. A százhetven centis n? helyett egy aszott gyereknagyságú múmiát láttam. Még megismert. Elmondta, hogy tüd?rákja van és tudja, nincs sok hátra már. Megígértem neki, hogy öcsémet visszaveszem a nevel?szül?kt?l, ahová miatta került. Kérte, hogy az életemre esküdjek. Azóta egy részem halott.
Kisalbert Ida Rozália, meghalt 1996. május elsején. Élt negyven évet. Amíg páran nosztalgiáztak, én gyászoltam azon a napon.
Heteken át alkoholon és gyógyszereken éltem. Szidtam a sorsot, hogy ezt a lapot osztotta nekem. Gy?löltem mindent és mindenkit. Nem akartam senkit se látni. Napok, hetek teltek el, hogy ki se mozdultam, utána meg ha kitettem a lábam, csakis kocsmába. Augusztus közepére kezdtem összeszedni magam annyira, hogy elkezdjek azon gondolkodni, hogyan tovább. El?ször is beszélnem kell az öcsémmel. Hisz a Csokoládé ház kett?nké immár. Már a nap is megvolt, hogy mikor utazok Vészt?re, amikor kaptam az újabb táviratot. „Pista, meghalt a Csabi. Temetés Apátfalván a jöv? hét pénteken.” Csak álltam és nem akartam hinni a szememnek. A kezem olyan remegésbe kezdett, hogy egyszer?en lehetetlen volt megállítani. A rángás átterjedt az egész testemre. De hogy? Hogy a kurva életbe van ez? Micsoda?! Kiderült aztán, hogy Csaba a nevel?szül?k gondatlansága végett halt meg. A többi „testvére” belefojtotta egy tóba. Térdig ér? vízbe.
Ragaszkodtam hozzá, hogy láthassam, miel?tt leteszik a földbe. A kis szája cafatokban lógott. Kínjában szétharaphatta, ahogy fuldokolt. Kacsa barátom segített ki a ravatalozóból, miel?tt össze nem estem volna.
Sepsei Csaba. Élt tizenkét évet.
Csabával nem éltem együtt, de nem az én hibámból. Anyám kés?n szülte, tíz év volt köztünk. A nagymamám próbálta ?t is magához venni, de már öreg volt és a gyámügy nem ítélte neki. Kés?bb talán nekem lett volna esélyem, de alkalmatlan voltam rá mind emberileg, mind szociálisan. Vajon hová is vittem volna? Ahol éltem, én is csak vendég voltam.
Döntésünk által haltak
Vannak olyan veszteségek, amelyek szükségszer?ek. Nekem is vannak. A volt párom két abortuszon esett át, amelyet én is támogattam. Gyerekek voltunk, és tudtam én is, hogy képtelenek lennénk felnevelni. Még magunkat se tudtuk eltartani, nemhogy egy gyermeket. A döntés megszületett és végrehajtatott. De ez nem jelenti azt, hogy nem gondolok ma is rájuk. Életek voltak, akik a mi felel?tlenségünk által fogantak, s majd a mi döntésünk által haltak. Amíg élek, ?ket is gyászolom. Ott vannak szívemben a többi szeretteim között.
Amikor majdnem…
Nagy a valószín?sége, hogy passzív öngyilkos vagy. Tudatosan, bár az agynak beadagolva, hogy nem is, beveszel néhány pirulát és iszol rá. Nem. Te nem akarsz meghalni, csak egy kicsit lassítani. Mire a pirulák és a két üveg hubertus végére érsz, már nem sok életfunkciód marad. Ha nem maradt volna meg az egyik reflexed, ami segített kihányni a cuccost, ma már máshol beszélgetnénk. Vagy nem is beszélgetnénk. Mert egyikünk se létezne. De megúsztad, bazmeg. Életed jó úton halad, tehát becsüld meg.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Jagos István Róbert
