A függöny résein bemosolygó kora reggeli napfényre ébredt, pedig milyen jó lenne még lustálkodni a hatalmas dunna alatt. Pár hete, amióta másállapotban volt, nem bírt már hat óra előtt kikelni az ágyból, hiába feküdt a tyúkokkal. Volt ugyan segítsége, a Sári nevű lány, de mégiscsak megszólják a népek a gazdasszonyt, ha addig nyomja az ágyat, hogy a tyúkok már kárálnak az udvarban.
Mindenki őt várta odakinn, a kacsák is túl vannak a reggeli fürdőzésen, szigorúan a libák után ússzák be a kis tavat minden reggel. Minden aprójószág sorban áll, kapja a magáét, még a Lackó is, aki bár már nagyocska – tizenkét éves forma -, mégis eltűri a reggeli anyai csókot, valahová a füle cimpája és az állkapcsa közé. Reggelit ő már kapott a Sáritól, aludttejet karéj kenyérrel, kevesellte, mint mindig, mert egy kis kolbászdarabot vagy ujjnyi szalonnát szívesen majszolt volna hozzá. De hát spórolni kell, hiába ez a család a legmódosabb közel s távol, bennük van a beosztás kényszere.
Nagy földjük van, és még cséplőgép is hozzá – csodájára járnak a környékről. Még az öreg alapozta meg a családi szerencsét, aki hogy hogy nem, Ferenc Jóska testőre lett – nem csoda a majd’ két méteres magasságával -, s megszolgálta a család részére a zsíros bácskai földet meg a Szentgyörgyi előnevet. Nyakas, büszke és szigorú volt az öreg, számon is tartotta, hogy mindenki neki köszönheti a jómódot. A menyét kedvelte legjobban a családból, dolgos asszonynak látta, még azt is elnézte neki, hogy úgy agyonajnározza a Lackót. Keményebben kellene fogni, nem csókolgatni világnak, dolgozhatna is már, ne sündörögjön folyton az anyja körül. Úgy félti ez a gyerek az anyját, mintha még mindig csecsszopó lenne. Nem is baj, ha el lesz intézve végre az a dolog. A feleségével, fiával már meg is beszélte – ellent nem mert mondani senki.
*
– Na, kész a gyuvecs! Be tetszik vinni vagy én?
– Hagyjad, Sári, ülj le, egyél, majd én beviszem. Lackó, irány kezet mosni!
– Köszönjük, lányom, ez a kedvencem, szépen megsült a tetején a hagyma.
– No, egyenek, jó étvágyat hozzá!
– Kató – szólalt meg Lackó apja, nagy Laci – apuka még akarna szólni, mielőtt…
– Lackó, ne izegj-mozogj már! Tessék, apuka, mondja!
– Meggondoltam ezt a dolgot, Kató, el kell intézni.
– Milyen dolgot? – állt meg a kenyérvágó kés a kezében.
– Hát, ezt a te állapotodat.
– Jaj, Istenem! – kapta az arca elé a szalvétát a Lackó nagymamája.
– Az én állapotomat?
– Azt.
– De mi az, hogy maga meggondolta? Mi vagyok én, a tehene?
– Ne kiabálj, Kató, apuka dönt mindenben – emelte fel a hangját a nagy Laci is most már.
– Gyere, virágom, Lacikám, kint eszünk mi most a Sárival, ugrathatod is, ahogy szoktad – s kényszeredett mosollyal húzta maga után a nagymama a gyermeket.
– Még hogy ne emeljem fel a hangom! A falat kifordul a számból, olyanokat beszéltek!
– Becsüllek, lányom, de az én kenyeremet eszed, ne feledd! Azt ott el kell intézni. A birtoknak egyben kell maradni. A Lackó örököl mindent, és ha jól nősül – márpedig azt is elintézzük -, még tovább jut, mint mi. Akár iskolába is mehetne addig, míg átveszi a gazdaságot. És ha akarod, csináltathatsz új bútort, tudom, régóta szeretnéd. Így kerül rávaló.
Szó nélkül állt fel az asztaltól, fordult ki a konyhába. A Sárinak is csak intett, hogy menjen be kiszolgálni az embereket. Lackó már odakinn kergette a macskákat az udvaron. Lassú, kényszeredett pakolászásba fogott, alig ért el hozzá anyósa ijedt madárhangja:
– Kislányom, ne lázadj, törődj bele, jobb lesz így. Te hamar felgyógyulsz majd, a Lackónak meg ez lesz a biztonság.
Nem válaszolt, csak belül öklendeztek a gondolatai. Jól elvégezték ezek az ő sorsát. Alig harminc éves, hányszor megeshet még ez vele. Mindig kés alá kényszerítik majd? Egyáltalán, mi lesz? Itt mindenki ismeri. A szégyen terhét is rá akarják rakni? A Sári elpletykálja majd mindenfelé.
– Nem itt kell ám csináltatni – hallotta újra anyósát. – Azt mondják, Zentán van egy híres bába. Tanult, felesküdött. Tiszta munkát végez, ha vállalja. De csak vállalja, tudunk neki annyit fizetni, hálistennek.
– Hálistennek – gondolta keserűen Kató. Mit csináljon most? Hová szaladhatna? Apja, anyja nem él. Ezektől függ, itt, ni, ezektől a hentesektől. A fia is. Menni kell a bábához Zentára, de megfogadta, ha elvállalja, szemen köpi utána.
*
Habram Mária okleveles bába volt, Szegeden vizsgázott orvosok előtt. Nem mintha nem tanult volna meg mindent a gyakorlatban nagyanyjától, anyjától, de ő többet akart, a miérteket is tudni. Tiszta volt, modern felfogású, de a hagyományban is hitt. A plébánostól is megkérte a jogosítványt a szárazkereszteléshez, pedig ezt egyre kevesebbszer végezték már. Az a hír járta, hogy még sosem halt meg sem anya, sem csecsemő az ápoltjai közül. Generációk életét ismerte, titkait őrizte. Valamikor régen a bábaeskü része volt, hogy a család és a szülő nő minden titkát megőrzik – Mária ehhez tartotta magát. Szerették, tisztelték, hívták mindenfelé, a környékből is eljártak hozzá, nem csak viselősök, de mindenféle női bajjal küzdők is. Fölötte járt már jóval az ötvennek, de még mindig nem szentelhette magát teljességgel hivatásának, ott volt a kisunokája, akire gonddal kellett legyen. Ha más megoldás nem akadt, vitte magával akár éjjel is, mikor vajúdóhoz hívták. Joci szívesen ment a mamával, jólnevelt és érdeklődő fiú volt, aki bárhol el tudta foglalni magát, idegen háznál is. Olyan tizenkét éves lehetett.
Aznap reggel kocsizörgés zökkentette ki a bábát kedves füveskönyve tanulmányozásából. Egy ünneplőbe öltözött férfi, egy megbomlott hajú, kisírt szemű asszony és egy kisfiú szállt le a kocsiról. Joci eléjük szaladt nyitni a kaput. A két kisfiú különösen nézett egymásra, mint akik tudják, sorsuk itt és most összefonódik, bár a gyerekek nem nagyon törődnek az ilyen pillanatokkal, már szaladtak is rúgni a porban a labdát. A férfi előadta a kérést meg az ajánlatot, az asszony csak hallgatott és sötéten nézett. A bába tiltakozott, hogy ő ilyet nem vállal, csakis akkor, ha az anya élete veszélyben van. A férfi azonban nem hagyta magát, ígérte a busás fizetséget, a Jocika taníttatását, végül fenyegetőzött, hogy megszellőzteti a gazdák között Mária nem egészen tisztázott származását, vallási hovatartozását. Mi lesz akkor az irataival, engedélyeivel? Mária arca csaknem olyan sötétre vált, mint egykor a haja volt, most meg a kendője. Ha itt kiderülnek a dolgok, oda a Joci jövője. Apja meghalt, anyja ki tudja hányadik férjét fogyasztja odaát, Szegeden. Ki nevelné fel, ha ő kenyér nélkül marad?
Szó nélkül tessékelte az asszonyt a házba. Az, mintha vágóhídra menne, úgy vonszolta be magát, miközben gyűlölettel pillantott vissza férjére és a bábára.
– Én addig elmegyek, megnézem, hogy a termény ára errefelé. Ha kész, jövök érte – billentette meg a kalapját a férfi.
Mária csak bólintott, majd ment elvégezni, amit el kell. Bent a szobában, az asszonyt már levetkőzve találta, felfeküdve az ágyra. Lehajolt, hogy megkeresse a szívhangot, de Kató közben félig felkönyökölt, és ahogy magának fogadta tegnap, a fekete szemek közé köpött.
– Köszönöm – suttogta a bába -, majd elvégezte, amit el kell.
Néhány órával később, mire már a gyerekeket meguzsonnáztatta, kissé kapatosan megérkezett a férfi is. Fizetett katonásan, majd összenyalábolta a félholt asszonyt és felrakta a kocsira.
– Vigyázzanak rá, nézze meg az otthoni bába is, nagyon vérzik. Nem is akar egyhamar felkelni, lelke is van ám az asszonynak – mondta, inkább csak sóhajtotta a kocsi után. A sarokról még hallatszott a nóta, amit a férfi fütyörészett.
Úgy beszélik, Kató volt Habram Mária egyetlen halottja, s miután a hírt meghallotta felőle, nem szólalt meg többé, csak annyit mondott mindig: – Köszönöm. Unokáját visszautalta az anyjának, engedélyeit elégette, házát eladta, és kiköltözött a város szélére. A gyerekek onnantól vasorrú bábának csúfolták, ha nagy ritkán emberek közé merészkedett. A felnőttek meg csak nevették a bolond öregasszonyt – már kevesen emlékeztek rá, milyen köztiszteletben állt valaha -, hogy minden utcagyereknek megköszöni a csúfolást.
Legutóbbi módosítás: 2010.07.02. @ 13:18 :: Kovács Ágnes