– Mégiscsak ragaszkodni kellett volna a kocsihoz – nézett fel aggodalmasan a sportos külsej?, hátizsákos fiatalember a dombtet? mögül el?türemked? felh?tömbre.
Miklós nem ijedt meg az árnyékától, most valahogy mégis beleborzongott. Ehhez hasonlót csak egyszer látott egy magazinban. A Végítélet felh?i – jutott eszébe a képaláírás. A rendkívüli képz?dmény szinte a dombtet?t súrolva közeledett, sötétbe borítva az út menti napraforgómez?t. Akárha egy hitehagyott díszlettervez? festette volna fel égre az egymás körül haragosan örvényl? fekete és sárgásszürke alakzatokat. Miklós önkéntelenül is menedék után pásztázott a tekintetével.
Messze odalent a buszmegálló környékén még t?zött a nap, s a napraforgótáblák között kanyargó út csíkja mintha finom táncot járt volna.
A fehér pólót és farmert visel? fiú húzott egyet a hátizsákja oldalából kiemelt vizesflakonból, majd megtörölte a homlokát.
– Nem fogok odaérni – vetett ismét egy pillantást a domboldalt alkonyatba borító fellegekre, s csak most t?nt fel neki, hogy egycsapásra megsz?nt az eddig folyamatos csivitelés. Még legalább fél órát kellett gyalogolnia, hogy elérje a falu határát.
– Lesz, ami lesz – vonta meg a vállát Miklós. Leginkább a laptopjáért aggódott, más értékes holmi nem volt a hátizsákjában, de a gépét mindig magánál tartotta. És habár ilyen ronda felh?kkel még sohasem találkozott, érte ?t már vihar az Ontario tavon is, ahol nyaranta a nagyapjával vitorlázott. Sokat tanult az öregt?l, nemcsak vitorlázni, de a nyelvet is, és tulajdonképpen miatta keveredett ide, az isten háta mögé is.
Gyerekkora óta különös kíváncsiság fogta el a vasárnapi ebédek után, amint nagyszülei ereklyékkel telezsúfolt nappalijában, az indián fejdísz mellé kiakasztott bogárformájú térképet tanulmányozta. A nagyapjától hallott történetek megelevenedtek; titokzatos nyelven tanácskozó vezérek, kerecsensólymok, hátrafelé nyilazó nomád lovasok és révült táltosok töltötték be képzeletét. Testvérei közül egyedüliként, nagyszülei anyanyelvét is elsajátította.
Vonzalma kés?bb, egyetemi évei alatt sem lanyhult, s a folyamatos ugratás ellenére furcsa, távoli csengés? népzenét hallgatott, és a nagyanyjától tanult nehéz hagymás, paprikás ételekkel vendégelte meg barátait, akik közül jónéhány Columbusban tanuló magyar ösztöndíjas is akadt.
Miklós nem érte be ennyivel, szülei értetlenkedése ellenére elhatározta, doktori disszertációja megvédése után valóra váltja évek óta dédelgetett tervét. Egy évre Magyarországra költözik, mégpedig arra a vidékre, ahonnan nagyapja származott. A felajánlott egyetemi oktatói állás egy évvel kés?bb is várni fogja, addig pedig számítógépes ismeretekre fogja tanítani a környékbeli falvak kisdiákjait az érdekl?d? feln?ttekkel együtt. Mindezért csupán szállást és a legszükségesebb költségei megtérítését kérte.
A fiú úgy érezte, valamiféle családi tartozást kell rendeznie, hiszen maga is lehetne egy a cserháti falu munkanélküliei közül. Még az oktatáshoz szükséges számítógépeket is ? szerezte be az egyetemen szervezett adománygy?jt? kampány során. A falu polgármesterének csupán az átvételi elismervényt kellett aláírnia a tengerentúlról feladott csomagok érkezésekor.
Ezért is szabadkozott a polgármester Miklósnak a telefonban, amiért a terepjáró meghibásodása miatt nem tudott kocsit küldeni a f?útra, a Budapestr?l érkez? busz megállójába, ahonnan még nyolc kilómétert kell gyalogolni a faluig.
A fiú az egyre s?r?söd? eget fürkészte, azon tanakodva, vajon mennyire van még a céljától.
A szemközti kanyarból kiforduló három férfit is csak akkor vette észre, amikor már alig ötven méterre voltak t?le. Mindannyian fekete nadrágot viseltek, egyikük fehér trikóval, a másik kett? félmeztelenül.
Ahogy közeledtek, alaposan végigmérték az idegen, hátizsákos fiút. Amikor néhány lépésnyire értek, Miklós megszólította ?ket.
– Jó napot. Megmondanák, mennyire van még a falu?
Az enyhe akcentus hallatán a férfiak összenéztek.
– Itt van mingyá tizenöt percre.
Az egyik megvakarta a fejét.
– Aszt, tudná kölcsönadni egy kis pénzt? Majd megaggyuk, ha lesz mib? – vigyorodott el a szószóló.
Miklós arra gondolt, hogy nem egészen úgy kezd?dik, ahogy eltervezte. De hát ezek az emberek nem sejtik, hogy ?ket jött tanítani, hogy rést nyisson nekik egy másik világra. Akkor biztosan másként közelednének hozzá.
– Na, mi lesz? – mordult a fiúra a trikós.
Miklós Chicagóban megtanulta, hogy csak minimális mennyiség? készpénzt tartson magánál. Kelletlenül el?húzta a pénztárcáját.
– Ennyi van – számolt ki 3-4 ezer forintot.
A trikós elvette. – A hátizsákban mi van? – folytatta, jelezve, hogy nem érik be ennyivel. A három férfi teljesen körülfogta a fiút.
– Csak személyes holmi – válaszolta Miklós. Remegni kezdett a hangja az idegességt?l.
– Ide jövök a faluba. Számítástechnikát fogok tanítani – próbálkozott, s mind a két kezével megmarkolta hátizsákja vállpántját. Elhatározta, hogy megpróbálja jobb belátásra bírni a három férfit. Ám amikor ismét meg akart szólalni, éles fájdalom hasított belé hátul, a bal lapockája alatt. A fiút rendkívüli bágyadtság fogta el. Lerogyott az út menti árokpartra. Még érezte, ahogy a vállpánttal matatnak, aztán ömölni kezdett az es?.
Nyílegyenes csíkokat húzva a leveg?ben, akadálytalanul zúdult a napraforgótábla alá sebtében bevonszolt testre. A fiú hátizsákja néhány méterre hevert, egy szétázott igazolványon kívül semmit sem hagytak benne.
Legutóbbi módosítás: 2010.07.04. @ 10:54 :: Magyar Csaba
