Fáradt vagyok, nemrég értem haza és olyan képek derengtek hazafelé az autóban, hogy a mezsgyén felszálló ködben fehér lovon vágtatok. Szélfútta köpönyegembe bíborló körmeivel kapaszkodik a hajnal. Nem mentem sehova abban az elképzelt képben, senkihez nem siettem, de jó volt elképzelni, mint egy harmadrangú film záró jelenetében a bonyodalmat oldó, megsz?n? feszültség érzése. Meglehet, hogy nem is én voltam a lovas, aki a képzelet látóhatárán elegánsan nézett vissza a nyeregb?l. Aki biztosan tudta, hogy mindig nyomában a hajnal és nem lehet az éj lovasa, a felbukkanó nap alatt poroszkáló. Meglehet, hogy csak néz?je voltam valaminek. Vagy a hazaúton ez volt az én fáradt és összegy?rt mozijegyem, az el nem ismertség mozi padlójára köpködött recseg? napraforgóhéja a gyermeteg álmainak.
Jó lett volna megállni az autóval és lehúzódni az útszélére. Talán jó lenne néha megállni és sírni, elengedni a lélekre rakódott kékszín? megkövült kékes kristályt, had folyjon, ha a tenyeredben már nem fér… Vagy jó lett volna annak a gesztenyebarna hajú lánynak az illatát belélegezni a képzelet mozijában, hátha felismer, hogy a sárgult mozivászon vége f?cím bet?i mögött én vágtatok. Mintahogyan az összes ilyen filmben az összes ilyen nyertesféle tud vágtatni egy nem túl kényelmes le és felhajtható moziszékben ülve….
Hazaértem és meghallgattam az öreg Jhon Lee Hookert?l a Lost a Good Girl-t. Aztán nyeregbe szálltam és vissza sem nézek hajnalig….
Legutóbbi módosítás: 2010.07.12. @ 11:18 :: Molnár Zsolt
