– Anyuuuu, ez a tenger nem is fekete! – zúgolódik mellettem egy picilány.
Nem bizony. De vajon miért hívják akkor feketének?
A Fekete-tenger (mare nigrum) állítólag azokról a váratlanul és gyorsan kialakuló viharokról és zivatarokról kapta a nevét, amik sok hajó, tengerész és fürdőző vesztét okozták már.
Most – a tegnapi nagy zuhi ellenére csöndes. Az úszni nem tudók hosszan begyalogolhatnak a tengerbe, a partközeli részen a víz hosszan, elnyúlón sekély – olyan, mint a Balaton déli partja -, de azután gyorsan mélyül, komolyan kell venni a viharjelzéseket.
A kilométereken elnyúló, majdnem fehér homokon napágyak és napernyők százai virítanak.
Bérlésük darabonként, naponként hét leva. Mi tíz leváért veszünk egy napernyőt, amit a tengertől néhány méterrel távolabb, a kordonon túl, nyugodtan használhatunk.
Öltöző, zuhanyozó nincs a parton, de olyan közel vagyunk a tengerhez, hogy ez egyáltalán nem zavar bennünket, mert egy kend?be vagy törölközőbe csavarva is átsétálhatunk a szállodába.
A víz napról napra melegebb, csak az első hullámok tűnnek hidegnek. Nem olyan sós, mint a Földközi-tengeré, nem élnek benne veszélyes állatok, és a hideg tél miatt nem borítja mediterrán növényzet a partot.
Telepített idegenvezetőnk igazából nem is telepített, hiszen bolgár. Maria újságíró Szófiában, de nyaranta a tengerparton dolgozik. Azért beszél ilyen jól magyarul, mert annakidején Magyarországon az ELTÉ-n tanult. Örülök neki, mert bolgár, mert ismeri a helyi szokásokat, és nem rámen?s. Nem akarja mindenáron ránk tukmálni a fakultatív kirándulásokat, sőt az isztambuli kirándulásról egyenesen lebeszél. Majdnem két napot venne igénybe, Isztambulban pedig csak négy-öt órát töltenénk. Azt javasolja, hogy nézzük meg inkább a környéket, Nessebart, sétáljunk, napozzunk, fürödjünk sokat, hisz szerencsénk van, mert az eddigi turnusok a vacak id? miatt alig tudtak fürdeni.
Papírjai között véletlen meglátok egy színes, búvárprogramokat tartalmazó szórólapot.
Azonnal lecsapok rá.
– Megvan a program, Isztambul helyett! Még sosem búvárkodtam! – lelkesedem.
– Ezt jól meg kell gondolni – mondja Maria –, ez komoly dolog.
Másnap délelőtt két csinos fiatalemberrel érkezik a szálloda halljába. A srácok búvároktatók.
Ők kérdeznek, én válaszolok. Megtudják, hogy még soha az életben nem búvárkodtam. A magasabbik mosolyog, azt mondja, hogy vele fogok lemerülni a tenger mélyére, s körülbelül három órás lesz a kiruccanás.
Szerda délelőtt tíz óra körül érkezik a színes halacskákkal kidekorált mikrobusz. Tegnap már elintéztem, hogy Laci velem jöhessen nézőnek, hiszen úgy élmény az élmény és úgy öröm az öröm, ha megoszthatjuk, vagy legalábbis tanúja legyen.
Maria és egy másik magyar házaspár már a buszban ül, közülük a férfi fog búvárkodni. Neki van már némi tapasztalata is, hisz többször búvárkodott már. Kihúzom magam, büszke vagyok magamra, a bátorságomra.
Nessebártól nem messze, egy sziklás part mellett parkolunk le. Először kikérdeznek bennünket az esetleges betegségeinkről, a lemerülést kizáró okokról, azután kiképzést kapunk a víz alatti jelbeszédb?l, a helyes légzéstechnikáról. A fiúk már beöltöztek, most jövünk mi. Hozzák a búvárfelszereléseket. Megkapom a búvárruhát. Olyan pici, hogy számításom szerint egy negyven kilós gyerekre való.
– Maria, ezek a fiúk úgy gondolják, hogy ez rám jön? – Maria tolmácsolja kérdésemet.
A srácok meg azt felelik, hogy persze, persze!
Legalább negyed órába kerül, amíg a három fiú rám ráncigálja a ruhát, a testem száraz, vizet öntögetnek belém, ill. a ruhába, hogy feljöjjön. Olyan szoros, mozdulni sem tudok benne. Laci segít felhúzni a cipőmet, mert lehajolni sem tudok.
Ezek után ebben a szerelésben le kell másznom a tengerbe, ezen a meredek, sziklás parton.
Közben Laci idegesen járkál, Maria aggódik, Tibor búvársorstársam felesége sóhajtozik:
– Tudjátok mit, ha visszafizetnék kettőnk nyaralását, akkor sem mennék le!
Na, végre benn vagyok a vízben, most rám teszik a békalábakat és az oxigénpalackot.
Baromi nehéz. Mutogatják, hogy sokkal könnyebb lesz benn, a víz alatt. Értem!
Már a fejemen van az úszósapka és a szemüveg is, amibe előbb bele kell köpni, hogy ne legyen az üveg párás a vízben, hogy jól láthassak. Nehezen megy a köpés is, mert közben úgy kiszáradt a szám, hogy nincs egy csepp nyálam sem.
Csaknem azt hiszem, hogy túl vagyok a nehezén, de még most következik az igazi megpróbáltatás – nekem –, a csutora használata. Folyton kiesik a számból, hiába mutogatják, hogy mit tegyek. Végül a magas, csinos fiú faképnél hagy, s a már rég várakozó Tiborral elsüllyednek a víz alá. Engem egy másik srác vesz kezelésbe, ha jól látom, ? volt a sof?r. Türelmesen mutogat, s már azt hiszem, hogy alkalmas vagyok a merülésre.
Oké! – mutatom. Megfogja az egyik kezem és lemerülünk, de alig teszem be a fejem a vízbe, jelzem, hogy jöjjünk fel!
– Mi a baj? – mutogatja a fiú, akit Máriónak hívnak. – Belemegy a víz a fülembe! – mutogatom vissza. – Jaa, annak úgy kell lenni – olvasom le a mimikájából. Újból lemerülünk. Most egy perccel tovább bírom, merthogy most meg a számba folyik bele a víz, és ennek nem így kell lenni. Újból feljövünk a felszínre, újból tanulom a csutora normális szájba-helyezését. Maria megment, mert közelebb jön, és lefordítja, hogy erősebben kell ráharapni arra a vacakra. Ekkor már komoly nézősereg vesz körül, a partról néznek minket.
Végre sikerül a harapás, mint egy buldog-kutya, úgy szorítom össze a fogaimat, majd végre, végre, leúszunk a víz alá. Csudajóóóó! Látok, tudok lélegezni, és a víz sem áramlik be a számba. Kézen fogva úszunk: Boldogan nézem a tenger fenekét, a vízben rikítón zöldellő, táncoló mohákat, a csoportokban úszó ezüst halacskákat. Márió mutat egy kagylót, vegyem fel, de csalóka a víz mélységének – vagy a karom hosszának – megítélése, mert nem ér odáig, így a kezembe helyezi a kincset.
Roppant ügyesnek érzem magam, csak most meg az zavar, hogy homályos lett a szemüvegem és nem látok semmit. Mutogatom, hogy ússzunk fel. Azt hiszi, hogy abba akarom hagyni (lehet, hogy meg is könnyebbül) ám én ismét beleköpök a búvárszemüvegbe és követelem, hogy ússzunk vissza. Nincs mit tennie, ismét megyünk a víz alá. Azonnal látom az aljnövényzet, a szebbnél szebb kavicsokat, és egy másik kagylót. Most már nem próbálkozik velem, egyenesen a tenyerembe teszi. Jó itt lenn, csak az zavar, hogy egyre koszosabb a tenger, és a buborékok olyan mennyiségben képzdnek a lélegzésemtl, hogy ismét nem látok jól, de nem szólok, illetve nem mutogatok semmit, nehogy abbahagyjuk ezt a csodát. Aztán hopp, azon veszem észre magam, hogy kinn vagyunk a vízből. Mindenki mosolyog, integetnek a partról, gratulálnak, ünnepelnek, bravóznak!
Sztár lettem! Hős lettem!
Felsegítenek a köveken a partra, a ruhát sokkal könnyebb levenni, mint felhúzni.
Milyen hamar eltelt az a három óra!
Laci a szállodában rám nevet, és azt mondja.
– Legalább megpróbáltad, drágám! Nagyon megnyugodtam, mikor láttam, hogy csak a szélén voltatok, és időnként kilátszott az oxigénpalackod!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Péter Erika
