A Fekete-tenger partvidéke nem tartozik Bulgária műemlékekben gazdag területei közé, ezért aztán, aki a Napospartra utazik, meglátogatja Nessebart. Ez az ódon hangulatú sziget-városka 1983 óta a Világörökség része. Keskeny földszoros választja el a szárazföldtől. Mi nagyon közel, alig több, mint egy kilométerre lakunk ettől a kis ékszerdoboztól, így kétszer is megnézzük. Először egy borús napon – autóbusszal –, másodszor pedig egy kellemes estén a helyi kisvonattal megyünk.
Az autóbuszok sűrűn közlekednek, s elég olcsók. 1 leváért vesszük a jegyet a cirkuszi mutatványosként közlekedő kalauztól, aki palacsintává lapulva töri át magát az utastömegen.
Nessebart (egykoron Meszambriát) Kr. e. a 2. évezred végén, trákok alapították, nevét Melsza trák királyról kapta. A város bizánci stílusú templomairól lett híres, ugyanis itt a legmagasabb az egy főre eső templomok száma a világon. Állítólag negyven templom épült, de bizonyítottan 23 templomról tudnak a kutatók. Ez a gazdagság valószínű annak köszönhető, hogy a város önként behódolt a rómaiaknak, illetve a török hódoltság alatt is sikerült megőriznie sajátos jellegét.
Sétálunk a hangulatos, sikátoros utcácskákon, csodáljuk a 18.-19. században épült jellegzetes – alul kőből, felül fából épített –, keleties stílusú házakat. Alig lehet mozogni a tömegtől a szűk, kanyargós sétálóutcán. Tele van bazárral, ahol szerencsére főként színes kerámiákat, kézműves dolgokat árusítanak.
Itt lehet kapni a híres, apró sült halat, a cacát, de mi olyan bőséges ellátást kapunk a szállodában, hogy képtelenek vagyunk megkóstolni. Egy teraszos presszóba beülünk azért, s végre iszunk egy tényleg finom kávét.
Lefotózunk néhány műemléket a sok közül, ill. amire rátalálunk – a városkaput, a Szent István, a Pankrátor, Szent Mihály és Gábriel templomát, a régi metropolita templomot, a szélmalmot, a bizánci várárkádot, az amfiteátrumot, bemegyünk az egyetlen, működő ortodox templomba. Fő látnivalója a 13. századból származó Fekete Madonna-kép és a püspöki trón. Engem az óriási csillárok is lenyűgöznek. A karzat fölött 13. 14. századból való ikonkiállítás látható.
Meglepetésemre nemcsak kegytárgyakat árulnak a templomban, hanem különféle vásári portékákat is – és rögtön a biblia jut eszembe – amikor Jézus kizavarta a templomból a kufárokat.
Szép délutánnal a hátunk mögött préselődünk fel a hazavezet? buszra.
Másnap, a Napospart központjában egészen más érzés kerít hatalmába. Itt minden művi, minden csinált, mesterségesen tervezett.
Akárcsak Amerikában is lehetnénk, van itt minden, pedig Kelet-Európában vagyunk. Éttermek, diszkók, pubok, nagyáruházak, bevásárlóközpontok, szállodák sora követi egymást. Modernre törekvés, megalománia jellemz? mindenre. Az utcákon szól a zene (nem flórklór!) mozgásm?vészek, mutatványosok, festők, programajánló fiatalok állják utunkat. Fárasztó lehet itt, a városközpontban nyaralni.
A Napospart szállodánk körüli része nem ennyire zsúfolt, csaknem minden étteremben kellemes élőzene szól, ezért elhatározzuk, hogy egyik este elmegyünk valahová.
Maria egy közeli szállodát ajánl. Azt mondja, hogy ott nagyon jó férfi-sztriptíz van, feltétlen nézzem, nézzük meg (hiszen a búvárkodásnál tapasztalhatta merészségem). Laci nem húzódozik, beleegyezik a dologba, hiszen Maria szerint nincs belépő, csak a fogyasztást kell fizetni.
Elsétálunk tehát a hotelhoz. Az utca felől, a medence melletti falon csupán egy kis plakát hirdeti a hat fellépő fiút, a Maximus Boys-t. Belépődíj van, de igazán nem sok, mindössze 5 leva.
Este kilenckor elfoglaljuk a nekünk jutó asztalt. Nem rossz, de nem is nagyon közeli. A színpaddal szomszédos asztaloknál csupa fiatal lány ül – ezen cseppet sem csodálkozom. Magunk korabelieket nem látok, de ez sem zavar. Jön a pincér, Laci sört, én koktélt rendelek, mert mégsem ülhetünk üres asztalnál. A koktél abban különbözik az all inkluzive ellátásunk koktéljaitól, hogy picit szebben van feldíszítve, kevesebb benne az alkohol és drága.
Alig várom, hogy kezdődjék a show. Nagyon tetszik, mert nem gusztustalan, inkább revü-szerű, táncos divatbemutatóként hat. Színpadi jeleneteket játszanak, pl. a Rómeó és Júliából. Júlia izmos férfi, a közönség nevet, a fiúk inkább viccesre veszik a figurákat és ez különösen jó. Egy bajom van csak, hogy kicsi vagyok, így tekergetnem kell a fejemet, hogy láthassak valamit, a fényképezőgépem vakuja meg gyenge, nem tudok rendesen fényképezni sem.
Szerencsémre előrébb meglátok két üres széket. Mondom Lacinak, hogy üljünk oda, de nem jön. Elhagyom egy kis időre, s milyen jól teszem! A fiúk ugyanis lejönnek a színpadról, és félmeztelenre vetkőzve táncolnak a székek között. A lányok visítanak, örjöngnek, a kiválasztottak pedig – akikhez a srácok odamennek – kissé zavarban vannak, de élvezik a dolgot. Nem kell pénzt tenni a srácok nadrágjába, ingyen fényképezhetünk, szóval nem chippendale ezek, csak hasonlóan szépek.
Éééés akkor, akkor mit látnak szemeim? Az egyik, a legmosolygósabb talán felém tart?
– Igeeen! – Elém áll, táncol, házassági előgyakorlatokat mímel, én meg veszem a lapot. Majd kipukkadok a nevetéstől. Ezt látja ő is, ezért megfogja a kezem, s ráteszi a feszes fenekére.
A fiatalok, a nézők pedig nevetnek – nem kinevetnek, hanem szurkolnak, irigyelnek. A fiú, aki a fiam lehetne, kicsit tovább időzik nálam, mint másoknál. Majd kiugrom a bőrömből persze. A kitérő után mennek vissza a színpadra, újabb átöltözések, újabb kosztümcserék, újabb zenék és táncok következnek. Az egyik jelenetben hátat fordítanak, és egy pillanatra megvillantják csinos popójukat, de olyan villámgyorsan, hogy alig tudom lefotózni őket. Ezt az örömöt már Laci mellől, távolabbról látom, mert időközben megjönnek a későn érkezők, és szívélyesen visszatessékelnek a helyemre. Fene se bánja! Én már visszakaptam a belépő árát!
A férjem mindezt igazán jól tolerálja, mert hála Istennek nemcsak nők, párok is vannak a nézők között.
Körülbelül negyven perces műsor után a fiúk a közönség között vonulnak ki a terepről. Odamosolygom magamhoz az „én táncosomat”, hiszen saját magamról nem készíthettem fényképet. Kedvesen odajön. Laci villantja a vakut, így tárgyi bizonyítékom is van a kellemes emlék mellé.
–
Egy hét semmiség, gyorsan elrepül. Elszállt ez is, akár fülünkből az ottani sirálycsapatok irritáló, kellemetlen hangja, ami hajnalonként ébresztőt parancsolt nekünk.
A repülőgép ezúttal menetid?ben indul, a csomagok sértetlenek – és különben is –, mint ahogy a régi nóta mondja – csak a szépre emlékezünk.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Péter Erika
