Petz György : Adó Ikarosznak

Nyomtatás

Folyvást izgat, ha nem m?vi beszéd:

mit ér az ember, ha magyar;

Ady nevét jól írja, Pet?fi,

József Attila nem zavar;

s maga is ráfeszül egy víztükörre,

melyen nyújtózni magyarul tud,

pedig az életmentés vizen is

nemzett?l független.

Sorsa annak van, ki mást nem tehet,

ki odahaza elsüllyed havonta,

s bérbe vett nyomorát a megalázás

minden percével toldja meg.

Aztán, ha olvas még, s ilyet,

büszkeségét képzelgések emelik meg:

a nemzettipológia; amolyan apológia:

magas kedvében sírva fakadás,

de kitartás, ha led?l az ég,

meg h?ség, és mégis, meg effélék;

de mit tegyek itt, valahol Angliában,

ahová megannyi ember szárnyal

megérkezni, levetni minden fölöslegeset:

a nyelvét, kultúrát, el?ítéletet;

belezúgni a megélhetés h?s-sós vizébe;

szabadnak lenni – és végképp idegennek;

hiszen már gyermeke sem érti, csak látja

– van benne mégis valami régi;

és bogaras az öreg, szárnya ha van – fából;

tempózik már akkor is, ha vizet nem is látott,

s mégis süllyed, ha a múltról ágál;

nem tetszik neki a f?szer,

a humor, az összekacsintás.

Pedig mindig erre készült, hogy utazzon,

kilábaljon a nép fia, meg hogy jobbá váljon,

de oly sok nevetséges sorskérdés gyötörte,

és az itt élned meg halnod vélése.

Daidalosznak hitte magát, nem úszni – röpülni;

és a fia röpült is valóban, apja meg a múltnak

vizén jobbára csak holtnak. Adónak.