Nevek, ülések és nevek, nevek…
Ülsz a sétányon, a tengert nézed,
Sirályok vijjognak vagy nevetnek,
Víz tátja száját, látod hab-fogát,
Folyvást neked mormol az óceán –
Sziklái közül kavicsát veszed,
Szikla volt eddig, most emlékezet –
Jobb mint sok templomkert vak nagy köve:
M?márvány, m?gránit törmeléke.
Hosszú a tengerpart, élni rövid,
Szived se hallod, tenger se hív –
Azt hiszed: csendben ülsz egy pillanat’;
Dobogást érzel, a tenger szaval:
Csendben ha lennék is, szól felh?, szél,
Dagállyal fordul Föld, Holdjára néz –
Ég és Föld szerelmén lúdb?rzöm én,
S az Id?t nem tudom mire véljem,
Mélyem van, habom van, pára-élet –
Úgy sz?nik egyik, hogy újraéled.
Ülsz a sétányon, s amire ülsz,
Nézed a padot, most nem hátra dülsz:
Mindegyik – emlékpad; táblásan néz,
Akad itt mohos fa- s modernebb szék:
„in loving memory of…” valakié.
Öregek ültek itt: kedvenc helyük –
Vak-süketen is emelték fejük,
Tudták az óceán minden szavát,
Ismétl?désben az egyet várták;
S mikorra megszólalt – volt már helyük,
Elfér a parton emlékezetük.
2010.07.22.
Legutóbbi módosítás: 2010.07.23. @ 20:21 :: Petz György