Gyönyörű körülötte minden.
Ül a padon, s nagyot nevet magában, amint hallja, ahogy aranymálinkó mindenkit „lefiúz”.
— Mit mondol, fiú? Kell dió, fiú?
Észre sem vette, hogy valaki érkezett. Csak mikor felbukkant a trombitafolyondárok mögül.
Mosolyog gyönyörű, mindent látó, mindent láttató fekete szemeivel — régi-régi ismerős.
Cseppet ő is eligazítja arcát, mint az egy udvarias vendéglátóhoz illik, s megpaskolja a padot, foglaljon helyet mellette.
A vendég elegáns, vékony nadrágján szinte átüt gyönyörű barna bőre. Cserzett, szép arcát kémleli, hol van rajta az idő és a rengeteg út nyoma, ami mögötte van?
— Gondoltam írok levelet — fordul a fekete szemekhez.
— S mit írnál benne? Hogy elmész? Tudni fogják, nem gondolod?
— Akkor azt azért mégis, hogy mennyire szerettem őket…
— Miért hiszi mindenki azt, hogy az övéi nem érezték, tudták minden pillanatban szeretetét? Hiszen csak lelkiismeret-furdalásuk lesz, hogy biztosan éppen ők hibáztak valahol, valamikor.
— Elkezdtem még írásokat, könyveket, a gyönyörű antik keretű tükröt sem tettem még a komód fölé…
— Ó, ezek apróságok, bárki befejezi majd, és legalább olyan szép lesz, mintha te csináltad volna. Közben is majd rólad beszélgetnek.
— És az unokám? Már nem is fog megismerni…
— Dehogynem… Jobban fog szeretni, mint el tudod képzelni. A hiányod erősíti érzését, a mesék, miket hall, jobbá, szebbé tesznek képzeletében, mint voltál.
— Egy vágyam van… Tudniuk kell, hogy a diófa alatt szeretnék majd aludni…
— No, látod, ez egy értelmes gondolat! — nevet fel a vendég gyönyörűen csengő kacagással, majd feláll.
Karját az asszonynak nyújtva elegánsan elsétálnak, kellemes, halk beszélgetésük egybemosódik a madarak riadt énekével.
Legutóbbi módosítás: 2010.07.09. @ 08:40 :: Pulai Éva