Lehajtott fejjel hüppögött. Még rázta a sírás, össze-összerezzent. Édesapja átölelte, magához húzta szorosan.
— Fáj? — kérdezte.
Vállára hajtotta fejét és eláztatta az ingét a könnyeivel. Csak folyt, patakzott szeméből. Nem tudta abbahagyni.
— Apu… — suttogta —, kérlek, segíts!
— Bár tudnék, drágaságom, de már semmit sem tehetünk…
Ültek sokáig, némán.
Lassan-lassan megnyugodott zaklatott teste. Csak a lelke sajgott, égett, mintha forró vasalót nyomtak volna mellkasához. Nehezen vette a levegőt, aztán nagyot sóhajtott. Tizenöt éves minden erejére szüksége volt, hogy kipréselje magából a kérdést:
— Apu, te is voltál szerelmes?
— Persze, csillagom, persze… Valamikor nagyon-nagyon régen…
— S mit éreztél akkor?
— Érezni?… Ahogyan a főszál lengedez, ha könnyű szellő táncol a réten, ahogyan a szabad madarak csivitelve röppennek a légben; a bodros felhőket csodás csipkének látod, s reggel, ha felébredsz, körbecsókolnád a világot, annyira szeretsz mindent és mindenkit… S táncolnál napestig, és nem vagy tudatodnál, mintha az álmod nappal is befonna és egyetlen vágyad van, hogy lássad őt, hogy halljad a hangját… Olyan csodás a szemnek, a fülnek, és simogatnád vég nélkül kedvesed haját, és dúdolnál neki csodás dallamot, és enni is elfelejtesz, és a nap minden percében csak őrá gondolsz…
— Apu, meddig tarthat egy szerelem?
— Senki sem tudhatja kicsikém, mert olyan törékeny, annyira sérülékeny, mint egy leheletvékony üveg… Bármikor csorbulhat, sőt, hatalmas csörömpöléssel széthullhat millió szilánkra…
— Mitől sérülhet és miért? Hiszen óvjuk, vigyázzuk, szinte széfbe zárjuk…
— Talán éppen ezért… A túlzott aggodalom miatt. S a féltéstől… A szerelem halála sokszor épp a féltés. A szerelmes ember önzővé válik, birtokolni szeretné kedvesét, elrejteni szíve legmélyebb kamrájába, hogy senki ne érinthesse, ne lássa, el ne lopja… Ám a bezártság elsorvaszt, rabbá tesz és a lélek hamar fellázad. Nem tőri szabadságvágya ezt a korlátot. És menekülni akar, elszaladni. Megbántott lesz. Bizalmát veszti, mert nem bíznak benne eléggé. Pedig dehogyisnem! Csak az a féltés… Az örökös aggodalom… Ez bevonzódik. SOHA NE AGGÓDJ! Kicsim, ezt nagyon jól jegyezd meg! Nagyon fontos! Hagyd szabadon a másik embert! Bízz benne, ha igazán szeret és szereted, ez kölcsönös és feltétel nélküli.
— Apu, mi van akkor, ha bízom benne, és nagyon szeretem, de jön valaki és azt veszem észre, hogy vele szívesebben beszélget, és több időt tölt mellette, és már nem figyel rám annyira, akkor mit tegyek?
— Nézd, amíg igazán szereti egymást két ember, addig nincs mitől tartani! Hiába jön arra egyik is, másik is, tíz, vagy száz, nem fogja észrevenni, ahogyan te sem. Ám, ha mégis, az csakis azt jelenti, hogy nem szeret teljes szívével, vagyis szerethet barátként, de nem szerelemmel. Ez ellen pedig semmit sem tehet senki sem. Mondd kicsim, milyen jelét adta az a fiú annak, hogy ő is szerelmes? Megfogta a kezedet?
— Igen, egyszer…
— Meg is csókolt?
— Nem, sohasem…
— Akkor mégis miből gondoltad, hogy szerelmes?
— … mert a tanórákon leveleztünk… és azt írta, nem sok lány volt igazán fontos eddig az életében, de én köztük vagyok… és a szünetekben zenét hallgattunk, gyönyörűséges muzsikákat és megsúgta akkor, hogy ez a lelkéből szól… teljesen elvarázsolt!
— Elhiszem. S most? Miért itatod az egereket, mire való ez a sírdogálás?
— Jaj apu, azért sajog a szívem, mert legutóbb azt írta, féltékeny vagyok a szomszéd lányra, akivel, úgy tűnt, sokszor lementek a játszótérre és engem nem hívtak, és én megkérdeztem attól a lánytól, hogy mindig a játszón találkoznak-e, és ő beárult engem, hogy kérdezősködöm utána, és már nem akar velem levelezni, és a szünetben sem hallgatunk dalokat, és azt kérte, ne keressem többet… Ebbe belehalok, apu?
— Ne hidd, kicsim! Ennél sokkal nagyobb kínokat is hoz majd az élet! És soha ne gondold, hogy nem lehet rosszabb, mert mindig lehet. Emeld fel a fejed, lásd meg újra a szépet, vedd észre a színeket, a finom ízeket, töröld meg szemed és mosolyogj! Nézzelek! Így már jobb! Szeresd a világot, szeresd őt és legyen békesség a szívedben, ne harag! S tudj megbocsátani, ha megbántottak. Menni fog?
— Igen, apu…
Arcon csókolta leányát, és nyugodt lélekkel távozott. Tudta, hogy magára hagyhatja immár, mert erős a lánya, és tiszta szívű, szófogadó gyermeke.
Most vált felnőtté lélekben.
2010. július 28.
Legutóbbi módosítás: 2010.07.28. @ 14:13 :: Rózsa Ibolya
