Anyám már nem is veszekedett vele,
csak aggódva szólt, itt vagyok, ne félj.
Szeliden kérte, angyali haraggal,
mikor elengedte álmát az éj.
Pedig a szíve majdnem belehasadt.
Harcolt érte egy egész életen.
Rég volt ostromok vad tüzét kiállta,
nemet mondott, hogy az övé legyen.
Magát korholta, őt meg szelíd szóval
tenyerén hordta, akkor is ha fájt.
Könnyei csendjében csillant a szeme.
Édes kényszerek, összetört gyémánt.
Akárhogy is volt, már csak őt sajnálta
megbomlottan, míg szelleme időz,
s kezéből kifordulva repíti őt
fel az égig a kisiklott idő.
Perc és anyag hiába ostorozta,
az ő fájdalma mindennél nagyobb.
Átengedte már a szavakat magán,
hogy… melyik a bal láb, s melyik a jobb.
Apám csak állt ott…lebegett felette,
felsajdult benne a lehetetlen.
Árnyat vetett a felzubogó fényre,
nevetett rám és én is nevettem.
Az égre lesett, Istent emlegette,
ahogy viszi földig lehajolva
kézében az elárvult félcipőkkel
a mennybe, mintha lába se volna.
(2010 július 12)
Legutóbbi módosítás: 2010.07.12. @ 19:20 :: Seres László
