Livius távoli latifundiumain az utóbbi években állandó volt az elégedetlenkedés. Hol a termést kevesellték a földet művelők, hol összegyűltek imádkozni keresztény módra. A felügyelők az út porában halak rajzolatát látták.
— Hagyd őket uram — könyörgött Chloe. — Ők is emberek…
— Tudom Chloe, de vajon Diocletianus is így gondolkodik majd rólam, ha hírét veszi, hogy a birtokaimon keresztényeket nevelgetek? — Livius kinézett az ablakon, arra messze.
— Holnapra itt lesz egy légióból háromszáz lovas, magam megyek velük — mondta elszántan, szinte csak hangosan gondolkodva.
— Vigyél magaddal! — kérte Chloe.
— Mit kezdenék veled ott? — kérdezte érdeklődve Livius.
— Amit itt… — nézett rá elszántan Chloe. Livius nézte szemében a kis arany fényköröket, melyeket a mennyezetről bevilágító napsugár rajzolt színessé a bátor kis tekintetbe. Átfogta a derekát. Egy mozdulattal lerántotta amúgy is laza ruháját, vadul túrt a hajába, szép kebleit ajkával simogatta. Aztán, mint aki megbánta mozdulatát a háta mögé lépett, vállát erősen leszorítva térdeplő helyzetbe kényszerítette. Chloenak nem volt alkalma visszatekinteni.
A keresztények minden vallási megmozdulását véres megtorlás követte. Így tett hát Livius is rendet, hátrahagyva pár légióst, akik más dolguk nem lévén, kockázással töltötték napjaikat. Jobb volt itt, mintha a gallok ellen küzdöttek volna északon.
Chloe napjai lassan teltek pedig a konyhában is segített. Undorral tisztította a halat.
Szívesebben osont titokban a könyvtárszobába. Néha térdére fektetett egy-egy tekercset. Olvasott. Livius tanította, még gyermekkorukban. Sokat nevetett rajta, ha tévesztett, de ő nem bánta. Tudta, hogy ezekbe nem szabad belenéznie, de nem tudott ellenállni kíváncsiságának.
Lassan bontogatott térdén egy papirusztekercset, pecsét alatt átkötött, már olvasott írat volt. Livius házasságának terve állt benne Corneliával, akit látott már a házban pár lakomán. Gyorsan feltekerte a papiruszt, s elhelyezte a többi között.
Livius szobájába ment. A tükör elé állt, jól megnézte magát, lehunyta a szemét, elképzelte Corneliát. Látta magabiztos tekintetét, s azt a pillanatot, mikor összetekintett Gaiussal, aki a testvére volt, de a pillantásuk nem testvéri szeretetről szólt. Kezét a tükörre tette. Hideg volt, nagyon hideg. Párás szemek néztek vissza rá. Hogyan is lesz ezután?
Enyhe léghuzatot érzett. Hátratekintett. Livius állt a nyitott ajtóban.
— Mit keresel itt? — fürkészte Chloe tekitetét. — Mit olvastál a könyvtárszobában? Láttam, onnan jöttél.
— Semmit uram, nem keresek semmit, csak… vártalak… — Nem mert Livius szemébe nézni, pedig igazat mondott.
— A papiruszokról mesélj! — ült le Livius fáradtan. — Remélem érted is, amit olvastál — mosolygott. — Jó tanítód voltam? — várt, látta Chloe zavarát.
— Lehet, hogy félreértettem valamit, mert a tekercs vége már olyan régi volt… — habozott Chloe —, házassági terv a két család gyermekei között, jól értem uram? Cornelia és Livius nevét olvastam — zavartan nézett félre Chloe.
— Olyan régi iratokat olvasol? — csodálkozott Livius. — Nem is emlékszem melyik évben íródott, még gyermekek voltunk, de jól láttad, a jövő hónapban valóban házasságot kötünk… — Livius gondolkodott miért is mondja el ezt egy rabszolgának, aztán mégis folytatta. — Cornelia családja gazdag, a szüleink időben eldöntötték a jövőnket. Jó döntés volt.
Göndör haját átsimította ujjaival, majd megállt a keze tarkójánál, rákönyökölt a szék magas karfájára, oldalról nézte Chloet.
— Ti rabszolgák annyi mindent hallotok. Nem tudod ki Cornelia kedvenc, tanult rabszolgája? Férfira gondolok. Ki lesz majd a házunk procuratora? — kicsit várt, gondolkodott.
Chloe megrázta a fejét.
— Te leszel a ház igazi ura — suttogta Chloe —, melléd nem kell procurator. Azt hiszem ezt Cornelia is tudja… — elhallgatott.
— Miből gondolod, hogy tudja? — kérdezte csodálkozva Livius.
— Vigyázz magadra uram! — súgta Chloe és fürgén kifutott a tágas udvarra nyugalmat keresni.
— Chloe! — kiáltotta dühösen Livius. — Nem mondtam, hogy elmehetsz!
Egy hónap alatt rabszolgák hada varázsolta szinte újjá a palotát. Chloe úgy érezte mindenütt útban van, de munkát kapott bőven. Cornelia rabszolgái küldözgették sokfelé. Sietett, hogy jól végezze a dolgát, mégis úgy érezte immel-ámmal teljesít mindent.
A szobák új formát öltöttek, rendeltetésük is megváltozott, csak Livius szobája maradt a régi. A munkálatokat egy magas, szikár, határozott, Cornelia ízlését jól ismerő rabszolga, Aulus irányította.
— Cloe, ma te vásárolsz! — szólt egy reggel.
— De, én… nem szoktam…
— Mondtam! Indulj! — nézett rá fölényesen Aulus.
— Mit mondtál te? — kérdezte Livius, aki akkor lépett közéjük.
— Uram, ez a rabszolganő nem akar a piacon vásárolni, hogy van ez? — kérdezte Aulus türelmetlen hangon.
— Ő nem jár oda, az én tulajdonom! — Emelte magasra a fejét Livius.
— De uram, Cornelia nem fog örülni… — jegyezte meg Aulus.
— Én sem örülök neked Aulus, tegyél féket a nyelvedre, itt én vagyok az úr! Tedd a dolgod!
Aulus sötéten nézett és szótlanul dolgozott tovább.
— Nem lesz ennek jó vége! — súgtak össze Cornelia házi rabszolgái. Chloe Livius mellett állt.
— Köszönöm uram! Kérlek vigyázz vele! — intett a szemével Aulus felé.
— Ugyan! — legyintett Livius. — Ő egy senki — mondta félhangosan.
Nem láthatta, hogy Aulus dühödten méregeti, hajfürtjeitől a saruja pántjáig.
