Sonkoly Éva : Széljegyzetek elmúlt idők tépett lapjaira – 6.

Nyomtatás

Mióta Aulus a latifundiumon felügyelte a rabszolgák munkáját Liviust és Octaviat alig látták együtt a palotában. Külön zajlott az életük. Chloe is ritkábban látta Liviust, fürdőkbe, kocsiversenyekre, arénákba járt, őt elkerülte. Sokat töprengett, talán hallgatnia kellett volna… Annyira elgondolkodott, észre sem vette, hogy közeledik valaki a kert kis zugában késő délután. A rávetülő árnyékra lett figyelmes. Felnézett. Livius állt előtte.

— Mit csinálsz itt? Még túl meleg van…  — mondta Livius és leült egy padra, helyet mutatott maga mellett.

— Gyere, ülj ide! — hívta.

Chloe elcsodálkozott, Livius nem szokott erre járni, sohasem ültek egymás mellett a kertben. Nem értette.

— Ne félj, nem jön erre senki… — biztatta Livius inkább önmagát. — Beszélni akarok veled – mondta gondterhelten.

Chloe leült és várt. Csend volt közöttük, csak egy kis szellő mozgatta a bokrok levelét, könnyedén átlibegett Chloe sötét hajfürtjei között. Talán elunta a várakozást, mint a lány.

— Uram! Az az eset Aulussal talán csak véletlen, egyszer… mikor én láttam… — szakadozott sóhaj követte a szavakat.

— Nem, kis Chloe — nézett rá komoran Livius —, azóta tudom, igazad volt. Nem egyszer, régi történet volt ez közöttük, csak titkolták.

Chloe elgondolkodott. Nekik is van egy régi történetük. Hogy is van ez?

— Tudod, ha Aulus alázatos lett volna, s Octavia jó feleség, a múltat elfelejtettem volna, de itt a házamban… — töprengett Livius. — Alig látlak mostanában — emelte tekintetét Chloera —, mivel töltöd a napjaidat?

Chloe üres óráira gondolt… mit mondhatna? Lehajtotta a fejét és hallgatott. Livius folytatta:

— Emlékszel arra a gladiátorra az arénában?

— Igen, emlékszem, néha gondolok rá, de nem túl sűrűn.

— Pedig nem ártana, ha gyakrabban gondolnál rá. Szabad ember lett. Megérdemelte. Sok nemes küzdelem volt az ára. Holnap érkezik a palotába. Testőr lesz, s ha kell, ügyel a birtokaimra.

— Testőr? — csodálkozott Chloe —, te itt biztonságban élsz uram.

— Talán igaz, talán nem — tűnődött Livius, majd elhallgatott. Chloenak eszébe jutott Gaius, az ital, Octavia hidegsége.

— Tudom, mert láttam a lakomán, mit szórt a poharamba Gaius — folytatta Livius —, ő és Octavia nem örültek ennek a házasságnak. Érted Chloe?

— Értem uram, kérlek, ne küldj Octavia szolgálatára, nem kedvel engem!

— Nem Chloe, veled más tervem van — szólt Livius és elrendezte a vállán megcsúszott tóga redőit, felállt, s ahogy jött szótlanul elment.

Quintus határozott léptekkel, emelt fővel, tekinteteket fürkészve járt a palotában, ügyelt mindenre. Livius jól fizette, esti imái felett is szemet hunyt. Chloe csodálta határozottságát.

— Bátor ember — gondolta. Gyakran előfordult, hogy véletlenül keresztezték egymás útját. Chloe kitért előle, vagy lesütött szemmel félreállt útjából.

— Látom rabszolga vagy — nézett végig Chloe öltözékén Quintus —, de nem a hétköznapi fajtából, annál finomabb kelmét kaptál, s szépen redőzöd ruhádat. Ki az urad? — kérdezte Quintus.

— Livius — mondta Chloe bizonytalanul.

— Szerencsés vagy — válaszolta Quintus. — Ő jó ember, de Octaviaval vigyázz! – súgta halkan.

— Úgy lesz uram! — válaszolta Chloe.

— Neked Quintus. Még találkozunk Chloe — s indult. Várta a cena, a főétkezés, délután három óra volt.

Livius és Cornelia asztalánál ült. A ház úrnője az utóbbi időben ugyancsak étvágytalan volt.

Chloe étkezés után csendben elmerengett. Mint mozaikdarabokat próbálta kirakni a hallottakat, hogy tiszta képe legyen, de nem sokra jutott. Mindenki elől elhallgatta, hogy a minap Octavia carpentiummal hagyta el a házat, ünnep volt. Véletlenül látta meg, hogy a palota előtt Gaius gyorsan beszállt a fedett kétkerekű kocsiba. Napok óta töprengett, hogy kinek szóljon, mondja-e egyáltalán? Félt. Corneliától félt, aki szúrós tekintettel nézegette. Félt, hogy hallott valamit róla és Liviusról. Tanácstalan volt. Ha elmondaná Quintusnak? Alighogy elgondolta Quintus ott állt előtte.

— Gyere velem! Livius hívat — maga elé engedte, ahogy illett, de Chloe kíséretnek érezte a szigorú, erős testőrt.

Liviust kibontott tekercsek között találta. Állt az asztala előtt meglepődve, hiszen Quintus az ajtót is becsukta. Ketten maradtak.

— Jó hírem van Chloe — szólt Livius ehhez képest felhős tekintettel.

— Az nem lehet uram… akarom mondani velem ilyen nem szokott történni — aggódott Chloe.

— Valóban nem szokott — szólt Livius —, ilyen dolog csak egyszer történhet veled Chloe… — s elé tolt egy tekercset. — Olvasd!

Chloe a tekercs fölé hajolt, aztán megkapaszkodott az asztal szélében, táncoltak előtte a betűk, szédült, nem hitte, amit látott.

— Jól látod Chloe — szólt Livius —, a mai naptól szabad ember vagy.