Chloe ült Livius szobájában, térdén a szabadságlevele. Maga elé nézett. Szabad ember. Szabadság? Kergetőztek a szavak gondolataiban. Neki már senki nem parancsol. Kezében az élete. Nem tudott mit kezdeni ezzel a nagy ajándékkal. Tanácstalanul nézett Liviusra. Elképzelte, ha most feláll, bárhová mehet, a városba, a Tiberis partjára. Azután, ha majd eljön az este… hova tartozik majd ő?
Livius összefont karokkal állt előtte, érdeklődve nézte. Chloe lassan felemelte kezében az iratot.
— Uram, kérlek, vedd vissza! Jót tettél velem, köszönöm! Én nem tudok ezzel mit kezdeni. Nekem nincs senkim. Hová menjek? Nem értek semmihez, mi lesz így velem?
Livius mosolygott.
— Te már nem vagy rabszolga Chloe. Mióta aláírtam, lepecsételtem a tekercset ez így van, akkor is, ha visszaadod. Elteszem, ha gondolod, de attól semmi nem változik. Tudom jól, hogy itt nőttél fel… velem együtt. Nem küldelek el, nem mondom, hogy keress helyet a városban. Kevés az írástudó nő a birodalomban. Te más vagy, mint a többiek. Nyisd ki azt a ládát! — a szoba sarkába mutatott.
Chloe most vette észre, hisz eddig ott sem volt. Félve emelte fel a fedelét. Finom kelmékből készült ruhák voltak benne, s felettük egy drágaköves nyaklánc, amely egyszer volt már a nyakában. Megrohanták az emlékek. Párás szemmel nézett Liviusra. Kiemelte az ékszert, s felé tartotta.
— Tiéd Chloe, ajándék tőlem, csak arra kérlek, hagyd a ládában, túl feltűnő lenne a nyakadban, bár — sóhajtott — szép voltál vele… érték, sok pénzt ér. Ki tudja… — elgondolkodott — szükséged lehet még rá.
Chloe megérintette a ruhákat, finom egyiptomi szőttes valamennyi. Minden ott volt, amit egy szabad ember hordhatott. Az ékszert gondosan a láda mélyére csúsztatta. Föléjük tette szabadságlevelét, s lecsukta a fedelet. Megfordult, szíve hálásan dobogott. Livius ott állt előtte. Karcsú derekát átölelte, úgy nézett a szemébe.
— Már nem vagy a tulajdonom, meg kell hogy kérdezzem… akarod?
Keze lassan csúszott a válla felé, megállt félúton, de nem simult gömbölyű keblére, amíg Chloe nem bólintott ragyogó szemét behunyva.
Egyetlen olyan szoba volt a palotában, amely megfelelt arra a célra, hogy Chloe lakja. Octavia közelében volt, ezért Chloe napokig ki sem mozdult onnan.
— Livius azt meg sem kérdezem miért szabadítottad fel a rabszolgádat, de ha már itt lakik, mivel tölti majd az idejét? — érdeklődött a főétkezésnél Octavia.
Livius unottan tolta el a tányérját.
— Azt gondolom nem ártana, ha felügyelné a rabszolganőidet, igen lusták mostanában, csak a nyelvük pereg. Livius felállt, s otthagyta a felháborodott Octaviát.
— Quintus hallottad? — fordult feléje Octavia. — Pár napja még rabszolga volt, s most…
— Én is az voltam úrnőm! — felelte tisztelettel Qiuntus, s követte Liviust.
Octavia dühösen dúlt-fúlt magában napokig, amíg azt nem látta, hogy rend és munka van az ő házi rabszolgái között. Azután már csak azon gondolkodott, milyen alkalom legyen, hogy meghívja vacsorára Gaiust, a testvérét. Fulladozott a palotában, melege volt, dühös volt. Esténként pedig gyakran gondolt Aulusra, akitől néha üzenet érkezett. Rend uralkodott a latifundiumokon, de egyre több híve volt már Aulusnak, akikről Livius nem tudott.
Chloe, a mindig fürge, könnyű léptű teremtés hol itt, hol ott tűnt fel a felügyeletére bízott rabszolgák között, néha észre sem vették.
— Aulus? Hallottad? Visszajön Aulus, visszaáll a régi rend! Kész a terv… Liviusnak vége lesz, majd meglátod… — súgta takarítás közben egy frank rabszolgalány a társának. Chloe döbbenten hallgatott, s lépett tova, fel sem tűnt, hogy ott járt.
Később teljes bizalommal mesélte el a hallottakat Qiuntusnak, akit azután hetekig nem látott. Aggódott érte, félt, hogy baja esik, ott a távoli vidéken. Míg mások találgattak, ő pontosan tudta mi történt. Livius elküldte rendet tenni, talán Aulus… nem erre gondolni sem mert. Tudta, Quintus jó ember, de parancsot teljesít… Ki tudja? Mikor megérkezett, első kérdése volt:
— Aulus? — nem az életét féltette, Quintus lelkéért aggódott.
— Tudsz titkot tartani? – kérdezte komoran, s választ sem várt. — Aulus halott Livius és a palota számára. A valóságban pedig Egyiptom felé hajózik egy kétsoros evezősön. Eladtam. Szeretném, ha megtartanád ezt, jobb időkre — kis csomagot nyújtott át, megcsörrent benne az arany, egy rabszolga ára.
— És veled mi lesz? — aggódott Chloe.
— Nem tudom! Ha Isten segít — itt halkabbra vette hangját —, minden jóra fordul, itt, vagy másutt… meglátjuk.
Chloe újra Livius előtt állt, okát sem sejtette, különösen akkor lepődött meg, mikor Qiuntus is belépett. Ott álltak ketten. Két szabad ember.
— Qiuntus remek munkát végeztél, köszönöm! Megbízható ember kell Aulus helyére, rád gondoltam.
Chloe elkomorodott. Az egyetlen ember, akit fontosnak érzett új életében…
— Régen nézlek titeket — folytatta Livius —, szép pár lennétek. Chloe, tudom Quintustól, hogy szíve szerint magával vinne. Mert kevés az idő, én mondom helyette, légy a felesége… — kicsit töprengett —, kérlek!
Chloe oldalra fordult, elpirult, s kezét nyújtotta Qiuntus felé, némán. Ez volt az első érintésük.
Livius birtokai hatalmasra duzzadtak, már nem látta át egyedül, így volt ez a birodalom egészével is. Diucletianus társuralkodókkal osztozott a hatalmán. Nehéz teher hárult rá így is. Ő volt az első császár, aki önként lemondott hatalmáról.
Livius? Ő mindent szeretett volna megtartani. Palotát, rabszolgákat, latifundiumát, Quintus barátságát, szolgálatát, s Chloét is. Ez utóbbi lett a veszte. Qiuntus békés, keresztény ember volt, de amikor meglátta Livius szándékát, ahogyan Chloe felé közeledett… Chloe akkor tette le karjából alvó kisfiukat.
Quintus hirtelen mindent megértett. Tőrét mélyen merítette Livius testébe, aki tehetetlenül zuhant a földre. Chloe döbbent tekintettel nézett, majd zokogva borult Liviusra.
Siratta egész eddigi életét, amely rombadőlt egy mozdulattól.
Vége
