Az éj idegen fényű
kráternyi csendjében,
omladozó falakra kapaszkodik
a bíbortestű hajnal,
hajában lángoló virágok,
karjai közé búvik a szép,
vállára álmodja a szerelmet,
szeméből langyos eső csorog
a világ tetőtlen oltárára.
Bennünk születik az áhítat a jóra,
lélegzetvétel nélkül
hallgatom szívzenédet,
ujjaimmal csítitom
sercegő táncát a szélnek.
Párnádon álmaim pihennek,
kezedre kulcsolódik kezem.
Testem testedre fonódik,
indaként vesz körül a vágy,
szelídítetlen vadként
rohan mellettünk a nyár.
A világ tágra nyílt szeme,
mint csalfa délibáb
testünkön tükröződik vissza,
karom karod,
arcom arcod,
szádra tapad csókom.
Fallak éhesen, szomjasan,
belélegezlek magamnak,
nincs vég, nincs kezdet,
csak ez az örök lebegés,
káprázat ég és föld között.
A titkok elsimulnak bennünk,
mélységek fenn,
magasságok lenn,
ami kinn zajosan üres,
az nekünk szelíden telt benn.
Felettünk pókhálónyi felhőkön
elhagyott fény reszket,
ráncaiban elhajlik az idő,
de a világ festett vásznán,
itt lent a mélyben,
mozdulatlan pihen ágyunkon
a mezítelen reggel.
Ma búvó csended leszek
az úszó fények árjában,
s félem ébredésünk a mába,
mert hiány voltál mellettem
a tegnap minden
szilánkokra hullt
álmatlan álmában.
A reggel leomló
hársillatú kékjében
ziháló szíved köré
rajzolom a holnap
hömpölygő árnyait.
Tegnap titkom voltál
tajtékzó hullámokban,
ma vigyázva rejtelek
tükör-csendjeimben.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:08 :: Szilágyi Hajni - Lumen
