Mindenekfelett tavasz volt,
kivirult a világ, zöldre
rajzolódott minden faág.
Kitárt ablakomon át, friss
kikelet-lehelet szobámba
szállt, magamba szívtam
ezernyi bódító illatát.
Panaszosnak tűntek a fák,
mintha érezték volna,
a hamarosan beköszöntő
kegyetlen katasztrófát.
Fáradhatatlan természet,
Rád se figyeltünk éveken át,
sebeket ejtettünk rajtad,
gondatlanul beléd tapostuk
emészthetetlen mocskainkat.
Kihasználtunk, kínoztunk, lassan
ölő méreggel gyilkoltunk,
tűrted a megaláztatást.
Nem kérdeztük a beteg,
fertőzött, fiatal fákat,
mélyen kikotort hegyeket,
rekedt torkú madarakat,
vadul letarolt erd?ket,
szennytől szenvedő folyókat,
kiszáradó legelőket,
sosem kérdeztük őket,
meddig bírják?
ők csak hallgattak, tűrték
és viselték kínjaikat.
Nem kiáltottak az égig,
nem üvöltötték fel a csillagokat.
Nem is olyan rég, egy szörnyű
nap megelégelték a hegyek,
a völgyek, a felduzzadt patak,
fellázadtak. Tombolt a vihar,
mint egy megtébolyult had,
zúdult a víz, sártengerré vált
a föld, a házak, ember és
állat. Pusztulás, amerre
áradt,nem kérdezte már ki
becsülte eddig, ki becsülné
holnap, dühödten ontotta
mérgét, amerre haladt.
Most nyár derekán, a pusztítás
után, kezdhetnénk tiszta lappal.
Fáradtan bólogatnak a fák.
Kimerültek.
A felduzzadt patakok
összehúzódtak, reszketnek.
A folyók visszaapadtak,
tar hegyek égre merednek,
madarak új dalra fakadtak,
legelők néhol sártengerek,
elszikesedett földeken
újra vadvirágok nyílnak.
A vályogházak összedőltek,
emberek ezrei hajlék nélkül,
kis batyujukkal hónuk alatt,
vissza-vissza tekingetnek,
sóhajuk eléri a csillagokat.
Legutóbbi módosítás: 2010.07.31. @ 06:38 :: Szulimán Eleonóra
